A Cigány-e vagy? című fejezetben ezzel
szoros összefüggésben hívja fel a figyelmet arra, hogy Magyarországon nincsen cigányság. Miképp rámutat „cigányok vannak, cigányság viszont nincsen.” Meggyőződésem, hogy itt van az a bizonyos kutya elásva. Forgács István a népcsoporton belüli heterogenitást, s ezzel összefüggésben a lokalitást, mint a megkülönböztetés egyik alapját hangsúlyozza akkor is, amikor azt írja, „cigányság helyett, helyi cigányságok léteznek. Vannak istenfélő, a vallást az életük és a közösségük alapjává tevő cigányok például Szabolcsban, és léteznek olyan közösségek is- akár egy megyével odébb-, amelyekben előfordulhat, hogy a templom és a persely sem szent már”. Ekképp érzékelteti a szerző az istenfélő és a templomok tetejét lebontó színesfémtolvajok közötti -elsődlegesen mentális -különbséget. Ugyanebben a fejezetben szerepel egy gondolat, amely szintén meghatározó a konfliktusokkal terhelt magyar-cigány viszonyban.
Forgács szerint „a cigányokkal kapcsolatos kérdéskör azért fajul rendre parttalan vitává, mert Magyarországon az elméleti integrátorok szerint nem lehet, sőt nem is szabad tudni ki cigány és ki nem az.” A roma tanárember saját maga is agyrémnek, a probléma legfőbb forrásának nevezi az etnikai adatgyűjtés tilalmát. Értekezése szerint ugyanis nehéz segíteni egy láthatatlan népcsoporton. Ezzel párhuzamosan rámutat arra, hogy miért rossz a kisebbségi törvény, s arról a tabukról is beszél, amelynek okán bizonyos településeken 15-20 év lemaradás is tapasztalható a cigány és magyar lakosság életvitelében, gondolkodásmódjában.
Forgács István könyve bepillantást enged egy-egy cigány közösség szokásaiba, hétköznapjaiba és ünnepeibe. A fiatalember felkeresi a cigányok legismertebb és leglátogatottabb búcsújáróhelyét, Csatkát, „az isteni hatalmak és a cigányok nyilvános fórumát”. Elmeséli a zarándoklatot és Szűz-Mária köszöntésének folyamatát, a kútban való mosdás szent és profán mozzanatait. Miskolctapolcai otthonában meglátogajta a borsodi cigányvajdát, Lakatos Attilát is, hogy a pazar villa nappalijában egy igazi hungarikum, a cigánywellness terveiről morfondírozzanak. Hitelessé és szimpatikussá teszi a könyvet, hogy önvallomás is van benne bőven. A szerző, miközben gyermekkoráról, szüleiről, neveltetéséről beszél, apja tanítását is felidézi. Azt írja „soha, semmiért nem szidta a gádzsókat. Megértette velem, hogy a tetteinkért csak mi magunk vállalhatunk felelősséget.”
Kár számokba bocsátkozni azt illetően, hogy hány fiatal cigányember él ma Magyarországon, aki ilyen emlékeket hozott otthonról. Pedig, ha csak néhányan megértenék ennek a látszólag indifferens mondatnak az életvezetést, boldogulást elősegítő jelentését, közelebb kerülnénk az áhított célhoz, magyarok és cigányok békés, egymást segítő viszonyának kialakításához.
Miközben a cigányság felzárkóztatása a cél, a munka, a minőségi oktatás és a befogadó társadalom hármas egységének vágyott bűvköréből képtelenek vagyunk kiszakadni. Pedig a kívülről, a társadalom felől érkező segítség mellett szükség van még valamire, aminek hiányában – akármekkora tőkét különítenek el a mindenkori kormányok felzárkóztatási programokra- nem lesz gyümölcsöző ez a kapcsolat. Mégpedig arra, amit Forgács Istvánnak tanított az édesapja, a felelősségvállalásra. Ez lenne az első lépés. Erre hívja fel a figyelmet kendőzetlenül, struccpolitikát nélkülözve, közérthető módon a roma származású értelmiségi fiatalember. Miképpen írja; ha a cigányközösségek maguk is tenni akarnak azért, hogy kiderüljön ki az ocsú és ki a búza, akkor azt a többségi társadalom értékelni fogja. kulcs.hu