Tavaly merült fel az ötlet
, hogy milyen izgalmas kaland lenne, ha belevágnánk barátnőmmel, és körbetekernénk a Balcsit. Utólag bevallom, fogalmam sem volt, hogy mire vállalkozom. Regisztráltunk az ultrabalaton.hu oldalon, és megígértük egymásnak, hogy akármilyen fárasztó és hosszú is lesz a táv, nem adjuk fel. Na, ez szép, de belegondoltunk mi igazából, hogy micsoda meló 210 kilométert letekerni egy nap alatt, amatőrként?
Természetesen nem… Csak azt tudtuk, hogy fájni fog mindenünk másnap.
Persze előtte bőszen olvasgattuk az interneten mások beszámolóit; és azt, hogy biciklis nadrágot, szúnyogirtót, innivalót, ételt, esőkabátot vigyünk magunkkal. A szerencsénk az volt, hogy májusban tartották a versenyt, nem volt tűző napsütés, mert akkor még le is égtünk volna. A kerékpárokat leellenőriztettük, én például a Vaterán vásároltam használt bringát 25 ezer forintért. Szóval, nem kell drága biciklire gondolni, de azért a defektmentesítő folyadékot tetessük bele, mert különben nem bírja majd a kerék, ez tapasztalat.
Rajthoz álltunk, mindenki felvette a kerékpáros sisakját, biciklis nadrágra melegítő nacit, mert szemerkélt az eső. Övtáska, kis hátizsák, esőkabát, és indult a menet. Az ultrabalatonos csapat olyan szuperül megszervezte a rendezvényt, hogy minden 20-30 kilométeren volt pihenőhely, ahol magunkhoz vehettük az izotóniás italt és egy pár falatot, de jobb, ha az ember nem ül le pihenni, mert lendületben kell maradni. Egyébként sincs időnk, hiszen a 210km nagyon sok. Mi az északi partot kerültük meg először. Az első száz kilométer után már nem érzi az ember a fenekét, lehet rajtunk akármilyen biciklis nadrág, vagy ülés a bringánkon, semmi nem segít, a fájdalom az jön. De ha már túl vagyunk a felén, csak nem ülünk kompra Tihanyban, hogy megússzuk a táv második felét! És ekkor jött a hatalmas zuhé, ami miatt meg kellett állnunk, mert nem láttunk az orrunknál tovább, mindenünk elázott, hiába az esőkabát és a sisak. Háromnegyed órás pihenés a buszmegállóban, és lassanként eláll az eső, mi pedig, ahogyan csendesedik indulunk is tovább. A hátizsákot érdemes hamar kiüríteni, és ha újra tekernék, nem vinnék magammal semmit egy kis övtáskán kívül, mert egy idő után nagyon fáj a vállunk a hátizsáktól.
Arra is fel kell készülni, hogy nem lesz akárhol lehetőség pisilésre, ezért nem szabad vedelni, persze menet közben izzadunk rendesen, de ha mégis meg kell állni egy bokorban üríteni, akkor félő, hogy a szúnyogok nem kímélnek. Mindezt hogy mennyire bírtuk a barátnőmmel? Összevesztünk, vitáztunk, nem szóltunk egymáshoz, mert már nagyon kimerültünk. Aztán megbékéltünk, tekertünk és tekertünk, de jó, már csak 50 kilométer van hátra. Akkor elkezdett sötétedni… Lámpákat fel, mert a közvilágítás nem éppen a legjobb a vízparton. Aztán megálltunk egy utolsó szuszra, és amire senki nem számított, az a hatalmas emelkedő, amelyen, bevallom, már toltam a biciklimet felfelé.Hajnali fél egy körül értünk a célba, ahol érmet akasztottak mindenki nyakába, ment a facebook-post, hogy „apa megcsináltuk”, és ha rágondolok erre az örök életre szóló élményre, akkor még ma is elsírom magam. Rengetegen vártak minket, menet közben bíztatott a többi bringás, családok, szerelmesek. Több százan indultunk el és megcsináltuk a 210 kilométert.
Voltak, az igazán profik, akik körbefutották a Balatont egyedül vagy váltóban. Aztán persze napokig tömtük magunkat vitaminokkal, hogy az óriási izomlázon túl legyünk, mert a tekerés után három napig még a pisilés is fájt, de megérte! A Balaton csodálatos, örök élmény volt a 18 órás tekerés, és az, hogy amatőr bringásként, egy egyszerű kerékpárral képes voltam végigcsinálni, magam sem hiszem el! Aki teheti, egyszer mindenképpen tekerje körbe a Balatont, mert fantasztikus élmény, és még nem késő nevezni az idei Ultrabalatonra!
Feith Réka
KOMMENTEK:
A SZERZŐRŐL:
INSTA TURMIX
NAP KÉPE
TOP 5