A holcimos gyár maga az abszurd
magyar valóság, a rendszerváltás utáni hebehurgya privatizálás állatorvosi pacija. Szántó István jegyzete.
Mi lehet a cementgyárban? Furdal a kíváncsiság, elhatározom, bejárom az üzemet mint hajdanán. Látom a kerítésen át a kihalt telepet, a gazzal felvert udvart. S most először nem jutok túl a portán. Néhány telefon után felcsillan a remény. A rendész már készíti a túlélő csomagot, a sárga mellényt és a védőkobakot, hátha megszánnak a Holcimban. Ám nincs szerencsém, mindenki bemehet, engem eltanácsolnak.
Sebaj. Ismerem a gyárat régről. A fénykorából. Sűrűn bejárom keresztül kasul. Az első utam a titkárságra vezet, Szabó István, Váradi István igazgatókhoz. Fejben őrzöm a mindenkori vezérkari tablót – Fejtő Sándor termelési vezető, Virág Bertalan, Palocsány Dezső, Varga István, Ádám Gyula, Nagy Sándor és végül dr. Nagy István vezérigazgató, akit Mikita István vált. Ő az utolsó, aki leoltja a lámpát, bezárja a kaput és a kulcsot, ha lenne, a lábtörlő alá tenné.
Mit sajnálkozom, mi közöm van nekem a cementművekhez. Akár örülhetnénk is, hogy végre bezárt az a gyár, amely megtermelte a miskolci betonrengeteg legfontosabb alapanyagát. Hosszú évtizedekig mást se hallok, a kánya vigye el ezt a porfészket, ami Hejőcsabát sivatagi ködbe burkolja. Amikor a kéményei egy-két karika füstöt eregetnek, a szerkesztőség összes telefonja csörög. Elvtársak, nézzék meg a cementgyár filtereit, megint kikapcsolták. Ilyenkor az ügyeletes gyakornok máris ráröpül a témára, hogy csepülje, csipkedje a HCM vezetőit. Oda se neki, a jövő héten – kárpótlásul meg arról dalolunk, hogy milliókat adnak a környezet védelmére, felújították az óvoda játszóterét és megépítik a sportcsarnokot. Teljes cikk itt.