Tegnapelőtt castinra hívott az ügynökségem.

Szóltam nekik korábban, hogy soha, sehova, de aztán korrigáltam, hogy: színházat többé nem vállalok, de pl. reklámfilmet igen, mert azt egy-két nap alatt le lehet forgatni, és viszonylag sokat fizetnek érte. Tegnap a „lónyálat” gyártó világcég reklámjához hívtak, amit pl. Kanadában betiltottak, mert valami fárdt olajszármazékból készül, és csak a Pepsi engedélyezett. Majd megáltjuk, megérte-e ezért Pestre utaznom. Ha megkapom a munkát, ott lesz a pofám a világ minden táján, ahol ezt az italt fogalmazzák (azaz mindenhol, mert még a bulawayoi őserdő bodegájában is láttam olyant.)

Előszöris arról, hogy zajlik álltalában egy ilyen casting. Egy régebbi esetemet idézem fel, amit már pár hónappal ezelőtt elmeséltem Barátom, de most megismétlem, mert vág a témához.

Telefonon hív a casting-ügynökség, hogy ekkor és ekkor legyél itt meg itt reklámfilm-válogatásra. Ekkor és ekkor, ott meg ott rengetegen vannak, mindenki zavarban, nem lehet megszokni ezt. Az egyik várakozó folyton a tükörben ellenőrzi jól belőtt haját, le sem veszi a szemét tükörbéli másáról; meglátni és megszeretni önmagát egy pillanat műve volt csupán. A másik fazon ott áll a stúdió ajtajában, fülel, hogy mi történhet odabent, hátha elkap egy szófoszlányt, s akkor előnyt szerez a többi jelentkezővel szemben.

Másfél óra után behívnak, s te kényszeredett vigyorral veszed kézbe a sorszámot. Lefényképeznek, így azonosítanak majd, mert neved nincs, csak számod, mint az elítéltnek, száműzöttnek. A bemutatkozáskor mégis kérik a neved, nemecsek ernő vagyok, csupa kis betűvel, ütöd el viccel a zavarod, de senki nem nevet rajta, s ettől fülig elpirulsz, legszívesebben a föld alá süllyednél. A casting rendező elmagyarázza a feladatot, amit, ha ügyesen eljátszol, te lehetsz a leghatásosabb hashajtó reklámarca. A feladat – magyarázza a rendező –, hogy szorulással ülsz a vécén, kínlódsz, sokáig szenvedsz, egészen belevörösödsz, kidagadnak halántékodon az erek, aztán megdicsőült arccal megkönnyebbülsz, s véget ér a szenvedésed. Érted? Világos? És te mondod, hogy világos. És leülsz egy székre, tessékre szenvedni kezdesz, nyögni. Kínlódsz, szemed mereszted, segged dülleszted. Egyre görcsösebb vagy, és mind kínosabb az egész, de abban bízol, hogy nem tart már soká, mert a haldoklás sem tarthat örökké, egyszer csak vége van…

Majd értesítjük

2.

hogy mit is csináltam épp, nem tudom. Valami értelmetlen elfoglaltságom volt, úgy emlékszem, ebédeltem, amikor szólt a telefonom. A vonal túlsó végéről a színészügynökség titkárnője: ráérnék-e holnap casting-ra, nem, nem lesznek sokan, tíz-tizenkét embert hívtak be, hogyne lenne esélyem…! Semmi kedvem a nagy kánikulában, de hát mindent meg kell fogni; vonatra ültem, és a koradélutáni csúcsban megérkeztem Pestre. Felszálltam a hetes buszra, amiből, akárcsak a hatos villamosból, a városvezetés kislopta a légkondit. Nem úgy, hogy az éj leple alatt, símaszkaban… Iszonyú meleg volt és büdös; olyan volt a busz, mint egy megtelt szemétkosár. A következő állomáson felszállt egy roma lány. Koravén, buta arcát még közönségesebbé tette a rágógumizó száj: mint az állatkerti teve, lassan és folyamatosan rágott. Néztem. A leszálláshoz készülődtem, megnyomtam a zöld gombot, odaálltam az ajtó elé. Nyílt az ajtó, leléptem az aszfaltra kitaposva a szemét egy jó nagy kutyaszarnak, s elindultam a járdán. Nagy ricsajra fordultam meg, s láttam, hogy a lány leszállás közben belebotlott egy utas táskájába, nyers, rekedt hangon szidni kezdte az utast: kurvaanyázta, kihallatszott szavaiból a begyakoroltság, így hallotta színes kendőbe kötve már az anyja hátán. Továbbmentem, aztán megtorpantam, s valami apámtól örökölt, eleddig lappangó pedagógiai késztetéssel odamentem a lányhoz. Szelíden megszólítottam, hogy: ne haragudj, tényleg semmi közöm hozzá, de hát azért szólok, hogy tudd, ha így viselkedsz, nem fogad be titeket a többségi társadalom, ki leszel taszítva, márpedig… Eddig jutottam, és akkor megkaptam én is ugyanazt: könnyedén lekurvaanyázott. Azonnal elmúlt a pedagógiai rohamom, elindultam az aluljáró felé. Már a második lépcsőfokon jártam, amikor érzékeltem, hogy a lány az aluljáró korlátjánál áll. Felnéztem, s így pont az arcom közepébe kaptam a köpést.

Az aluljáróban elővettem a zsebkendőmet, letöröltem a köpést. Nem volt könnyű tudomásul venni, hogy leköptek. Nem, nem az utálat miatt. Egy fiatal cigánylány köpött le… És egy fiatal cigánylány köpése majdnem olyan, mint a csókja. No jó, majdnem olyan. Már kifelé tartottam az aluljáróból, felfelé lépkedtem a villamos megállója felé. Odajött hozzám egy hajléktalan. Pénzt kért tőlem. Nem reagáltam. Azt sem mondtam, hogy lévén munkanélküli, buszjegyre sincs pénzem, ezért blicceltem, s ha ma történetesen nem kapom meg a reklámszerepet, fogalmam sincs, holnap miből veszek kaját. S azért sem szóltam, mert pár perccel korábban, nevelő indíttatású szólásom jutalmául leköptek. Hárítva magam elé tettem a kezem, mire a hajléktalan elkezdett üvölteni rám, hogy: mit integetsz, bazmeg, mit integetsz, te szemét! Megérkezett a villamos, beszálltam, a hajléktalan utánam rohant, ő is felszállt, s még ott is ordított, hogy integetsz, bazmeg, integetsz?! Te is lehetsz még hajléktalan, bazmeg! Mire szelíden felé fordultam, és azt mondtam, hogy a hajléktalanságra most kiváltképp nagy esélyem van, mert a múlt hónapban munkanélküli lettem. És bár a két dolog közt nem volt szoros ok-okozati összefüggés, hozzátettem, hogy nemrég köpött le egy cigánylány. A hajléktalant ezen bizalmas információk nem hatották meg, továbbra is üvöltözött, hogy gyere!, szállj le velem a következő megállóban bazmeg, és meglátjuk, melyikünk kése a hegyesebb! Késem nem lévén, erre a próbatételre helyből alkalmatlan voltam, úgyhogy a pasi egyedül szállt le, és még az ablakon keresztül is ordított felém, és öklével rácsapott az üvegre. A felszállók között egy vékonydongájú, kopasz bácsi megbotlott a lépcsőn, elesett volna, ha én nem nyújtom felé a kezem. A bácsi megragadta a kezem, s így nem esett el. Aztán megköszönte a segítséget. Majd felrakta a karszalagot, és szolgálati hangon:

– Jegyeket, bérleteket kérem ellenőrzésre

3

a jelentkezési lapot, mondta a pattanásos asszisztens. A casting-on elém tették a sorszámot, fotózás. A rendező elmondta a feladatot: szopni kell. Cukorkareklám. Felvétel indul! Mímelve a számba veszem az elképzelt cukorkát, arcomon mennyei boldogság terül szét, aztán a szöveg: A Kurac cukorka a legfinomabb, szopjon ön is Kuracot!

Majd értesítjük

4.

ha megkapta a munkát!

Másnap szólt a telefon. Megkaptam a munkát.

A következő héten korán reggel kezdődött a forgatás. Bemutatkoztam a rendezőnek (nem volt azonos a casting rendezővel), nálam húsz évvel fiatalabb, baseballsapkás, vézna, tyúkmellű fazon; a kézfogása nyirkos, mintha kecskebékát rakott volna a markomba. A partnerem egy hat év körüli neveletlen gyerek. Az ötödik percben lehülyézett. Egész délelőtt le-fel rohangált a stúdióban, senki nem szólt rá. Én sem. Még neveljem is…? Múlt héten már leköptek érte… Az anyja ott ült a sarokban, és szülői büszkeséggel nézte, ahogy a fia feldönt egy széket. Odamentem hozzá, megsimogattam a fejét, és amikor az anyja nem figyelt oda, szelíd mosoly mögött meghuzigáltam a pajeszát, ahol, köztudottan, kevés erő befektetésével jelentős fájdalmat lehet okozni. Gyereket is lehet utálni, csak szív kell hozzá. A fiú elpirult, a sírással küszködött. De nem sírt, csak lesunyt fejjel leült. Többé nem futkosott. Ahogy a holt költő fogalmaz: Máma már nem szalad tovább… Vagy valami hasonló.

A rendező lassan, szájbarágósan mondta el a feladatot: „az apa ellopja a gyerekétől a Kurac cukorkát, szájába veszi, arcán mennyei öröm és élvezet, csendben szopogatja, majd a kamerába fordulva azt mondja, hogy: Kuracot szopni jó… Várjunk már!, itt egy szó kimaradt, adjatok egy tollat, a szöveg helyesen: Kurac cukorkát szopni jó!” A rendező kijavította a szöveget, csapó, éksön.

Lopok, szopok, kamerába fordulok…

„Állj! Nem jó! Nem látszik eléggé az arcodon az élvezet!” Ezt a rendező mondta. Még egyszer! Majd: „Jó, már jobb, de akkor áradjon el az arcodon az élvezet, amikor a szádba veszed!”

Megpróbálok a gázsira gondolni… Nem az igazi…! Tartsunk pihenőt!

A szünetben odamentem a fiúcskához, adtam a kobakjára egy barackot. Kezdtem megszeretni a kis ganét! Még mindig kevesebbet kockáztat az ember, ha gyereket szeret meg… Nem úgy… Mindegy. Egy gyerek sokszor szertelen, mégsem tud olyan görény lenni, mint az apja. Csak amikor megnő. „Nem Messiás-e minden újszülött?… S csak később válik a szokott pimasszá.”

Este tízkor: „Oké, ezt megtartjuk!”

A villamoson vettem észre, hogy a számban maradt a Kurac cukorka.

Kiköptem.

Calvero