Szebb nevet
nem is remélhetne egy francos lapát. Akár a formájáról is kaphatta vagy arról, hogy jó szív nélkül semmit se ér. Tizenhárom évesen barátkozunk össze. Apám hagyja rám, amivel minden ősszel véresre tört tenyérrel harminc mázsa szenet górok le a pincénkbe. Hogy aztán hetente háromszor cigöljem fel az első emeleti szenesládába. Az igazi megpróbáltatás viszont korábban kezdődik. Még a meleg nyárban, amikor szomszédunk, Mitele Etelka a Tűzépnél dolgozik – előre bűvészkedi a szénutalványunkat. Majd hetente telefonálunk a lyukóvölgyi irodába, s könyörgünk, hogy olyan Csepel teherautóval hozzák, amelyik képes befarolni a házunk szűk durfartján. Különben egy hétig talicskázhatok a főutcáról. S amikor az első hideg napon a hátunkat nekitapasztjuk a nagyszobai meleg cserépkályhának, már senkivel se cserélnénk. Máris minden úgy jó, ahogy van.
Borsod a hazai bányászat fellegvára. A mi fekete gyémántunk barna, kisebb fűtőértékű, s nehéz hozzájutni. Nem mindenki veszi kocsiszámra. A kiskereskedésekből taligán húzzák haza egy-két mázsánként. Tipikus színfolt a Madarász Viktor utcai kis tüzépes, egy tavasztól őszig félmeztelen, középkorú, sovány, inas ember, aki mint a lovakat szokás, hevederrel köti magát a kordéja elé. A piros lámpa előtt megáll, s felemelt fejjel néz át az őt bámulókon.
Reményi Gábor doktor, a bányászat krónikása. Mérnökként végez a Miskolci Egyetemen, utána 1963-ban Lyukóban kezd. Ott, ahol először s utoljára merészkedem le a tárnába 1971-ben. Büszke vagyok magamra, dicsekszem is, apám öccse Edelényben csillés. Mint a többiek, szürke melósruhába bújok, sosem látott kapcát, gumicsizmát és védőkobakot is kapok. A mindenre elszánt bátorságom a kasig tart. Bezsúfolódunk a ketrecbe, és szinte szabadesésbe kezdünk úgy, hogy a gyomrom máris hullámzik. Közben zuhanyszerűen csorog a víz a fejünkre. Látom az alattunk tátongó mélységet. Legalább háromszáz métert süllyedünk. Az se vigasztal, hogy kollégám, Ágotha Tibor a következő járattal máris szeretne visszamenni. Ám ilyen szóba se jöhet, három vagy négy kilométert gyalogolunk egyre szűkebb vágatokon a kétemberesen nyíló légajtókon át, s meg se állunk a német fejtő gépig. Az üzem büszkeségéig, ami dacosan tör előre, vájja, morzsolja az előttünk tornyosuló feketéllő falat.
A legjobbkor érünk oda, áll a felhevült monstrum, lapátolnak a bányászok a szalagra. Kedvünkért pózolnak. Szénporos képpel mosolyognak a lencsébe. Kérdezgetek ezt-azt, ami még eszembe juthat, de lerí rólam, hogy csak a kijáratot keresném. Felettünk pattog a szénfal, pereg az apró. Nyugtatgatnak, ne ijedjünk meg, ilyenkor törik meg a vágat feszültsége, ez a félelmetes hang természetes. Csak fent, a zuhanyozás előtt veszem észre, hogy vérzik a lábam, a rosszul feltekert kapca feltörte, kisebezte.
A megyében harminc bánya ontja a szenet, évente csaknem hétmillió tonnát termelnek. Monos János vezérigazgató mellett Menyhárt László, Stoll Lóránd és Latorcai János vezeti a tröszt szerteágazó birodalmát. Észak-Borsodban egymásba érnek a bányák, a fénykorban 26 ezer embernek adnak kenyeret Putnoktól Rudolftelepig. Kell a fűtőanyag a hőerőműveknek és a háztartásokba. A teli vagonok mozdonyra várva sorakoznak a Sajószentpéterig. A lassan guruló kocsikra majomi ügyességgel ugrálnak fel az ebadta kölykök. Zsákolnak amennyit tudnak, majd ott hajítják ki, ahol egy lámpással jeleznek nekik. A vasúti rendőrök ennyire nem mozgékonyak. Hiába csípik meg a lurkókat, másnapra kétszer annyian jönnek. Szakmányban dolgoznak.
A szénbányászati tröszt leghosszabb ideig regnáló népszerű vezére, János bácsi a jövőbe lát. Nem tehet róla, hogy a bányásznapot nem Szent Borbála neve napján, december elején, hanem szeptember első vasárnapján tartják. Akkor mondja, a feltárt borsodi szénvagyon 2014 végéig elegendő. Ez megnyugtatja az ünneplőket, a vendéglátóipart, mert ilyenkor fizetik a hűségpénzt. A korcsmák és a környező áruházak nonstop nyitva tartanak. Szent Borbála nem sértődős, nem a mélyben dolgozókat hibáztatja az ünnepnap eltolásáért. Tudja, hogy úgy szeptemberben mind decemberben is, az ő egészségére koccintanak. Sőt amikor siktába indulnak, akkor is hozzá imádkoznak.
Reményi Gábor régóta nem jár egyetlen bányába se. Utoljára 2004-ben volt búcsúzni a Lyukótól. Megkönnyezi az utolsó teli csillét, amit felhúztak. Azóta csak a temetésekre veszi fel a díszes, fekete bányász egyenruhát. Hogy a megmaradtakkal elénekeljék a Szerencse fel, szerencse le himnuszukat. Nem hisz a bányászat feltámadásában, pedig szeretné, de tudja, Dárius kincse is kevés ehhez, s egyhamar ez nem térülne meg. Bár van egy hibernált akna Dubicsányban, feltárva, teli vízzel. Lejtős, ha kiszivattyúznák, holnap máris onthatná a barna gyémántot.
Ha Szent Borbála is úgy akarja. Csak fohászkodjunk érte.
– Szántó István – boon.hu