MártaPankucsi.Az 1980-as évek közepén
egy településszociológiai konferencián az egyik előadó egy-egy szóval jellemezte Magyarország nagyvárosait. Miskolcról azt mondta: „lumpenváros”. Nagyon fájt. Akkor határoztam el: igyekszem tenni azért, hogy Miskolc ne lumpenváros, hanem polgárváros legyen. Polgár számomra az, aki 1. Képes és kész gondoskodni saját magáról és családjáról. 2. Képes és kész alakítani a saját életét és a környezetét. 3. Akinek az élete több mint biológiai létezés. Azaz vannak álmai, céljai, melyekért képes és kész társaival összefogva cselekedni. Ahhoz, hogy Miskolc lumpenvárosból ismét polgárvárossá lehessen: meg kellett változtatni a rendszert. Ezért is volt fontos számomra, hogy részt vehettem ebben. Ezért váltak fontossá a civilszerveződések, melyek közül többnek tagja illetve alapítója lettem. Néhány ezek közül: Gettó Ellenes Bizottság, Miskolci Polgári Kör, Miskolci Polgári Szalon, Menta Kör. Ezért örültem, hogy hívásomra vállalta Szelényi Iván a Miskolci Bölcsész Egyesület keretében az első miskolci szociológia szak elindítását. Ezért volt fontos elindítanom a „Közéleti Egyetem Civileknek” sorozatot, a Nyékládházi Szabadegyetemet. Fontos volt számomra, hogy a Művelődési és közoktatási minisztérium Civil kapcsolatok igazgatóságának vezetőjeként előkészíthettem a közhasznú szervezetekről szóló törvényt. Örömmel vettem részt az „Európa kulturális fővárosa” pályázat készítésében. Ezért volt nagy megtiszteltetés, amikor Besenyei Lajos rektor úr felkérésére részt vehettem Miskolc 2007 és 2013 közötti fejlesztési stratégiájának kidolgozásában, melynek javaslatomra lett a szlogenje az, hogy „Miskolc a megújulás városa”. A város önkormányzati testülete egyhangúan fogadta el ezt a stratégiát és a hozzá kapcsolódó programokat. És ezért vállaltam boldogan Kiss Csaba direktor úr felkérésére, hogy én indítsam el a „Miskolc 20 év múlva” sorozatot a Miskolci Nemzeti Színházban. Rendszeresen eljárok Miskolc különböző civil rendezvényeire. Így a Művészeti Szabadegyetemre, az Art Térbe, a könyvtárak rendezvényeire, kiállítások megnyitóira, és a Színházba, mely kezd kulturális központ mellett közéleti központtá is válni. Egyre több jó étterem, kávéház működik Miskolcon. Legutóbb egy fantasztikus Svejk esten vettem részt a Kortyoldában. Sok miskolci polgárral találkozom, érdekel a véleményük, hallgatok rájuk, vagy éppen vitatkozom velük. Szeretem, amikor volt osztálytársam: dr. Almássy Sándor sebész főorvos a kollégáival zenél, és amikor volt tanítványom: dr. Bányai Kriszta jogász-politológus énekel.
Büszke vagyok Miskolc polgári hagyományaira, arra, hogy a miskolci polgárok közadakozásából itt épült meg az ország első magyar nyelven játszó kőszínháza. Nagy élmény volt a nyáron több száz miskolcival együtt nézni, hallgatni a Traviátát az operafesztivál szabadtéri előadásán. Kedvelem a balett tagozat táncosait. Tudom, hogy Miskolc előtt különböző utak állnak nyitva. Tudom, hogy ezek egyike az – amit többen már ma létező valóságnak tekintenek – nevezetesen, hogy Miskolc egy roncsrégió roncsembereinek roncsvárosává válik. Reális alternatíva az is, hogy mindenki elmegy innen, aki teheti. Meggyőződésem szerint ma még nyitva áll előttünk az a lehetőség is, hogy olyan polgárvárossá váljunk, ahol jó élni, ahová érdemes eljönni. Ám a jobb élet megvalósulása Miskolcon nem várható sem felülről, sem kívülről. Ez kizárólag a Miskolcon élő embereken múlik. A megújulás, más szóval az innováció éppen abban különbözik a modernizációtól, hogy nem felülről érkezik, hanem az érintettek széleskörű részvételével, participációjával valósul meg. Ha nem akarunk sodródni, ha nem akarunk az események elszenvedői lenni, akkor „kell egy álom”, a miskolciak közös álma a jövőbeli Miskolcról. Ma még különbözőek az álmaink. Az lenne természetellenes, ha eleve ugyanarról álmodnánk.
Álljunk szóba egymással: egymás megértésére és megegyezésre készen. Mérettessenek meg az álmaink. És ha lesz egy közös álmunk, akkor cselekedjünk annak megvalósításáért.