˝Csikágó ez, esküszöm!˝ – fakad ki előttünk a magát őslakosnak mondó
mosoni roma, amikor a városrészben (megint) kialakult áldatlan állapotokról beszélgetünk. A lakosok állítják, a bajok forrásai a „románok”. Vagyis a Sepsiből, Csíkból idetelepülő batyuzó romák. A hivatalok ellenőrzést ígérnek.
Moson már a rendszerváltás óta is átélt néhány krízist (koszovói menekültáradatot, prostituáltinváziót), eddig szívós hatósági és civil munkával ugyan, de csak rend volt a városrészben. Most az Erdélyből százával beszivárgó romák miatt van a békétlenség.
„Már szégyellem, hogy engem hívnak segítségül, ha át akarnak menni a piac előtti zebrán, vagy zaklatják a főutcán sétálókat” – panaszolja a nevét ugyan nem vállaló, de Mosonban egyébként közismert roma férfi. Elmondta, a mosoni romák (mintegy tizenöt család) és betelepülők között nincs kapcsolat, sőt, rossz a viszony, mivel velük azonosítják mindazt, amit a járókelők a piac környékén tapasztalnak: hangoskodás, szemetelés, szökőkútban fürdés. Megtudtuk tőle, nemrégiben egy durva verekedés is volt az Erzsébet téren, mert egy helybeli férfi „nem volt hajlandó nekik árulni”.
Hogy ki azok a „nekik”, azt nem tudjuk meg, de tény, hogy a betelepülők zöme batyus árus. Hogy hol laknak, arról viszont kapunk információt: „Az én egyik lakásomat is elvette a bank, mert nem tudtam törleszteni.” Ám ezeket a lakásokat nem zárják le a pénzintézetek. Nos, állítólag ezek az árverezésre ítélt bankos házak (illetve volt tulajdonosaik) adnak hajlékot városszerte a betelepülőknek, naponta ötszáz forintért.
A férfi még hozzáteszi: a „románok” – merthogy így hívja mindenki az erdélyi idegeneket – itt is szülnek, de gyerekeiket nem óvodáztatják, iskoláztatják. „Mi lesz ezekből a gyerekekből?” – kérdezi, majd maga válaszol is: „Vadember. Ha nem változik valami, Mosonnak vége van. Csináljatok már valamit” – mondja sokat sejtetően.
„Kapálni, aratni járunk, de ma nem dolgozunk”
A piactér ottjártunkkor, a délelőtti órán üres, csak a szökőkút csobog újra, rendületlenül. Az egyik vendéglátóhelyen a pultos, Hőbe Mónika készséges. Elmondja, hogy ide törzsvendégek járnak, szolid emberek. Csak a vendégmunkások hangoskodnak időnként, de belőlük csak fizetésnapokon van több.
Az ivóvendégei – noha nevüket nem vállalják – inkább panaszkodnak. Szemetelés, szotyolahegyek a bank előtti járdán meg a kocsma melletti szűk közben, az utcai árusok zaklatása borzolja leginkább a kedélyeket. Nemrégiben állítólag a betelepülők a vasárnapi misét is megzavarták. „Több közterület-felügyelő kellene meg hatósági ellenőrzések” – vélik.
A mosoni főutcán jellegzetes nagy táskával a vállán álldogál egy asszony, D. Rozália. Sepsiszentgyörgyről jött, állítása szerint két hete. A „Mit árul?” kérdésünkre a fejét rázza. „Csak a lányomat várom” – mondja, s azt is, hogy napszámból él itt. A „Hol lakik?”-ra odaveti, hogy a város túlfelén, a „Barátság utcában”, aztán sietősen ellép tőlünk. A piac előtti parkban egy padon egy idősebb és egy fiatalabb asszony üldögél, meg egy ötévesforma lányka. Az idősebb, B. Judit Sepsiszentgyörgyről való. Úgy mondja, rokonoknál lakik itt, gyógykezeltetni jött magát. Nyomatékul már mutatja is a mellkasán a kötést. A „Hol lakik?”-ra az a válasz, hogy „valaki befogadott egy víz és villany nélküli lakásba”. A piaci zebra túloldalán egy huszonéves meg egy negyvenes nő, lábuknál két nagy zöldeskék szatyor.
A „Mit árulnak?” kérdésünkre a válasz: „Semmit, a gyerekeknek gyűjtöttünk ruhákat.” A fiatalabb beszédesebb. A nevét nem mondja meg, de azt állítja, hogy az erdélyi Kisbesenyőről jött, s már pici kora óta itt lakik. „Majorokban valahol, de az utca nevét nem tudom. Kapálni, aratni járunk, de ma nem dolgozunk, mert betegek vagyunk” – mondja, aztán az idősebb elrángatja mellőlünk. http://www.kisalfold.hu/