WMOC 2014. BRAZÍLIA
DÁNIEL EDIT EZÜSTÉRMES
A TÁJFUTÓ MESTEREK VILÁGBAJNOKSÁGÁN
A Nemzetközi Tájékozódási Futó Szövetség (IOF) első hivatalos dél-amerikai rendezvényeként került sor 2014. november 1-9. között Brazíliában a WMOC-ra, azaz a Tájfutó Mesterek Világbajnokságára.
A 200 milliós ország déli részén, az argentin határtól (ottani mértékkel) nem túl messze, Rio Grande Do Sul államának másfél milliós fővárosa, Porto Alegre és a 40 ezer lakosú Canela hegyvidéki városka adott otthont a viadalnak. A távoli helyszín miatt a szokásosnál jóval kevesebb, mintegy 1600 futó nevezett 38 ország színeiben.
Az 5 magyar nevező közül azonban csak négyen indultunk, mert egyikünk, Horváth Imre (M60) más, még ennél is fontosabb elfoglaltsága miatt itthon maradt.
Az utazást négyen négyféleképpen szerveztük meg. Az egyedüli hölgy, a Németországban dolgozó Dániel Edit (W55) megengedhette magának, hogy csatlakozzék egy svájci egyesülethez. Európából már október 22-én elindulva Rio De Janeiróban akklimatizálódtak, majd a viadal után Argentínában és egy 5 napos chilei hajóúton zárták egy hónapos programjukat Dél-Amerikában.
Dr. Zentai László, (M55) mint az IOF elnökségi tagja a szervezet hivatalos delegáltjaként nyitotta meg a világbajnokságot és működött közre a díjátadásoknál – verseny után még átruccant Rióban ülésezni egy darabig.
A jászárokszállási Csikós Miklós (M55) odaérve autót bérelt és szállodában lakott, s én, a Debrecenben született, de a Bükk miatt már idestova 40 éve Miskolcon élő Kovács Attila Gábor (M60) az ő segítségével juthattam el a 7-40 km távolságra lévő versenyhelyszínekre. (Én vagyok az a hátizsákos, rosszul öltözött, aki a Bükk miatt Miskolcra költözött.)
A „HARD FLOOR” szépségei
Lehetőségeimnek megfelelően 12 éjszakán át az ingyenes, úgynevezett „HARD FLOOR” szállást vettem igénybe. Kissé rosszabb volt, mint egy svájci menekülttábor, mert ott ágyat és étkezést is biztosítanak, itt meg egyiket sem… De azért változatosan kosztoltam. Hol szalonnát ettem kenyérrel, hol meg kenyeret szalonnával. Porto Alegrében a versenyközpontban egy szocreált idéző kapreál sportcsarnokban lehetett aludni (aludni?). Meglepve tapasztaltam, hogy rajtam kívül mindenki sátrat állított odabent. De a helyszűke miatt olyan sűrűn, amire katonakoromban azt mondta volna a góré (értsd, az őrvezető): – Emberek! Egymásba ér a f….k!
És akkor még nem is szóltam arról az egyetlen WC csészéről, s szintén egyetlen zuhanyrózsáról, ami a férfioldal igényeit volt hivatott kielégíteni. (A női rész ezirányú specifikumainak felderítésére nem tettem kísérletet.) Ráadásul rendszerint reggelente zárták be takarítás címén, mikor a legnagyobb szükség lett volna rá.
Más szépségei is vannak ennek a szállásformának. Egyesek taktikai húzásként ellenfeleik fizikai lerohasztására használják. Kora hajnalban kezdik, s késő éjszakáig folytatják emelt hangerővel a jópofizást, nehogy pihenni lehessen. S mikor végre ők is nyugovóra térnek, még jó hangosan horkolnak is.
A másik helyszínen, Canelában egy ablaktalan, nem tudni, mi célra készült, bádog hullámlemez tetejű csarnokban laktunk vagy kétszázan. No, itt nem volt helyszűke, de az aljbeton keménységét a Hungaroring, a legalább 100×100 méteres terem akusztikáját meg a tihanyi visszhang is megirigyelhette volna. A spanyol, uruguayi, de többségben brazil sátorlakók között egyedül én bámulhattam egy sötét sarokból a keskeny, másfél cm vastag matracomról közvetlenül a bádogtetőt, amit különösen a gyakori, több órás éjszakai zivatarok alatt vert hatalmas hangerővel az eső.
Szerintem a doppingellenes ügynökségek túlságosan szűken értelmezik az esélyegyenlőséget. Meggyőződésem: az esélyegyenlőség, mint olyan, csak elméletben létezik.
Hiszen a többcsillagos szállodában lakó sportolóknak nincs-e már eleve utcahossznyi előnyük ehhez a hard flooros népséghez képest?!
De hát nem is az ilyesfajta szépségekért utazik az ember a Föld túlsó felére, hanem a vébén való megmérettetésért. Ez a versenysorozat pedig egy edzéssel kezdődött.
Terepbemutató – Trail-O módra
Talán a Városligethez hasonlítható, csak jóval elhanyagoltabb parkban (a neve: Parque Farrou Pilha Credencaoi) egy katonai középiskola szomszédságában rendezték az edzőversenyt, ahol festett, állandó ellenőrző pontokra is bukkantam. A tájfutás honvédelmi jellegének ottani erőteljesebb kidomborodását mutatja a brazil honvédségnek a rendezéshez nyújtott segítsége, mind logisztikailag, mind emberanyagban.
Maga a terep egyszerű, csak futni kellett a jó irányban. Az irány kapcsán megemlíteném a tájoló milyenségét. Az Egyenlítőtől délre ugyanis a nálunk használatos tájolók nem megfelelőek. Ide speciális, a déli féltekére készített segédeszköz szükséges. Nekem azért van ilyen, mert a 2000. évi Új-Zélandon rendezett WMOC alkalmával kaptam kölcsönbe egyet a melbournei Paul Adrián doki bácsitól. A verseny végén meg nekem ajándékozta, mondván, úgy gondolja, szükségem lehet rá még máskor is. Igaza lett. Az akkorin kívül már harmadjára vettem hasznát.
A sprint terepbemutatóját egy kb. 60-100 méter „széles”, 400 méter hosszú, két forgalmas utca által közrefogott parksávban tartották. Ennek térképére akár a hajléktalanfészkeket is bejelölhették volna. A kihelyezett tucatnyi pont közel fele pedig csak Trail-O módra volt fogható. Az érintett részek ugyanis közben építési területté nyilvánítattak és bekerítettek. Mivel azonban – a Trail-O-val ellentétben – itt minden pontot csak egy bója jelzett, egyszerűen lehetett távolabbról is szemmel azonosítani őket.
Aznapra egyébként a mezőny többsége is megérkezett. Ez 38 ország több mint másfél ezer sportolóját jelentette, egyharmaduk a szebbik nemet képviselve. A magyarországi, 2011-ben Pécsett megrendezett WMOC 3500 főnyi létszámához képest ez nem sok, de ennek a nagy távolság lehet az oka. A 11 férfi és ugyanannyi női kategória közül három selejtező csoportra is csupán egyetlen korosztályban (M65) lett szükség. A legtöbb kategóriában két futamba osztották a nevezetteket, de a legidősebbek és legfiatalabbak még egy futamot is alig-alig töltöttek fel.
Sprint a parkban
A sprint selejtező napja előtti éjszaka végig zuhogott, s a versenyre sem hagyta abba. A Parque Marinha talaja ezért a legnagyobbrészt dagonyára emlékeztetett. Az észak-déli irányban hosszan elnyúló, keskeny, folyómenti parksáv kezdőknek való tájékozódási feladatott jelentett volna, ezért nehezítésként számos – a térképen is jelölt – ideiglenes kerítést húztak fel benne, melyeken kizárás terhe mellett tilos volt átmászni. (Más versenyeken meg kerítéseket hagytak le a tudatosan a térképről a tájékozódás nehezítése végett.) A nem vízálló papírra nyomtatott térképeket hiába csomagolták lehegesztett fóliába, a rövid futás alatt is szétáztak. Szerencsére nem ezeket a célban elszedett példányokat kaptuk vissza, hanem később teljesen újakat.
Aznapról 3 magyar eredmény ismert. Dániel Edit (Hegyisport Szentendre) 46 indulóból 20, klubtársa, Zentai László 51-ből 34, jómagam, Kovács Attila Gábor (Zöld Sportok Clubja) 72-ből 28. Ezzel Edit és én az A, Zentai (becenevén Zetor) a B döntőbe jutott. Csikós Miklós (Futárok SC) repülőtéri sztrájk miatt csak a verseny utáni éjszaka érkezett meg, de a B döntőbe őt is besorsolták.
Brazil világbajnok
A mezőny még aznap délután továbbutazott a Porto Alegrétól 130 km-re északra fekvő Canela városába. A 3 órás, a vége felé kanyargós utakon értünk fel a 800 méter magasan lévő településre. A versenyközpont itt egy hotel (Fazenda Pampas) szobányi méretű termébe zsúfolódott be. A hard floornak meg ráadásul ide 2 km-re találtak csak helyet.
De a sprint döntő terepbemutatója legalább még gyalog is közel, 5 km-re esett. No ez már erdő volt a javából! Futni sem bírtam, csak csetlettem-botlottam. Jellemzésére talán a bozótos dzsungel a legjobb kifejezés.
Ehhez képest a délutáni döntő kellemes meglepetéssel szolgált. A 130 méter magas, csodaszép Caracol vízesést körbevevő (beléptidíjas) parkban futhattunk. Maga az erdő ugyan itt is a délelőttire hasonlított, ezért célszerűnek látszott kerülő sétautakat és rétcsíkokat választani. A döntő után természetesen megnézhettük magát a vízesést is, előbb a fenti kilátóteraszról, majd 760 vaslépcsőn lemászva az alsó harmadából is.
Eredmények szempontjából az A döntős Edit (46 indulóból) a harmincadik, magam pedig a szinte csak skandinávokból álló szintén A döntőben az 58. helyen zártam 72 indulóból. Zentai 15. lett 49 közöl, az időközben megérkezett Csikós Miklóst meg csak versenyen kívül értékelték.
Az első szám eredményhirdetését a másnapi hivatalos megnyitón (gyakorlatilag a rendezvénysorozat félidejében) tartották, de az eső miatt elmaradt előtte a résztvevők városi felvonulása. A városközpontban lévő kultúrházban első felszólalóként Dr. Zentai László, az IOF elnökségi tagja nyitotta meg a versenyt. A nem túl hosszú, zenés, népitáncos műsor után jött a díjátadás. Az elsőként dobogóra szólított svéd RuneHaraldson, az M95 kategória egyedüli indulóját felállva ünnepelte a közönség. A továbbiakban a szokásos skandináv túlerő mellett több érmet is nyertek az észtek (akik 2016-ban Tallinban rendezhetik a WMOC-t) és az egyetlen ír tájfutó is dobogós lett. S ami nem sikerült a foci VB-én a braziloknak, az itt összejött: az M35 kategória győztese, a hazai Iromir Alberto érthetően nagy ünneplést kapott.
Ideális IVF terep
A klasszikus táv (long) első selejtező futamán kategóriámban a legutolsó rajtidőt sorsolták ki számomra. Sao Francisco De Paula közelében egy ideális, IVF (Igen Vén Fickók) futóknak való terepet találtak. Csodaszép, idős, ültetett fenyvesben még az én 70 kilómmal is minden lépésnél 8-10 centi süllyedtem a vastag avartakaróba. Ezen az 5,5 km-es, 90 méter szintkülönbségű, 10 pontos pályán 60:49 perces időmmel az 55. helyen zártam 72 indulóból.
A második selejtezőn, Fazenda Parque Da Serra környékén már jóval változatosabb, vadabb terep várt ránk. A rendezők igen lelkiismeretesen az erdőszéleken sorakozó méhkaptárakat is szépen körbekordonozták. Sok mocsáron is át kellett gázolnunk. A nálam nehezebb Zentort (mint utóbb elmesélte) derékig süllyedve csak nagy nehézségek árán tudták kihúzni az egyikből.
A pályánk sem volt piskóta: 4,6 km, 125 m szint, 13 pont, melyet 54:47 perc alatt teljesítettem, s ez a 49. helyre lett elegendő.
Fizikailag sajnos egyre gyengébbnek bizonyultam. El is határoztam, hogy amint módom nyílik rá, változtatni fogok a többnapos versenyek alatti étkezési szokásaimon, mert a szalonna nem vált be.
A két selejtező alapján most csak a B döntőbe sikerült kvalifikáltam magam. Ennek célja megegyezett a második selejtezőjével, de ezt a terepet a sok legallyazott fenyő is nehezítette. A mocsári teknősök meg (ha éltek bennük) jogosan emelhetnének panaszt ellenünk lakhelyük háborgatásáért. Végül az 5,1 km-es, 170 méter szintű, 12 pontos pályán 69:50 perces időmmel a 13. lettem 69 indulóból.
Dániel Edit ezüstérmes!
Messze a legsikeresebb közülünk Dániel Edit lett, aki bravúros teljesítménnyel, alig 16 másodperc hátránnyal ezüstérmet szerzett. Igaz, csak 1 másodperccel előzte meg a harmadikat…
A legörömtelibb pillanat az volt Brazíliában, midőn az egyik magyar, a közönség sorai között jelenlévő két másik magyar lelkes ovációja közepette érmet akasztott a dobogón álló, legeredményesebb, legszebb és legboldogabb magyar nyakába! Köszönjük Edit!
Habár a magyar férfiak közül én mondhatom magam a legeredményesebbnek, számszerű helyezéseimmel nem vagyok elégedett. Az idei, fél éven át tartott térdsérülésem és egyéb körülményeim azonban most csupán ezt tették lehetővé.
Örülök avégett, hogy sérülés- és baleset nélkül végig bírtam futni mind az 5 versenynapot, plusz a terepbemutatókat, s még inkább annak, amiért nem szakadt meg a sorozatom: 1994.óta (az oroszországit kivéve, ahol nem is volt magyar induló) minden évben megszakítás nélkül valamennyi WMOC résztvevője lehettem és ezt rajtam kívül senki nem mondhatja el magáról Magyarországon.
Brazíliában azért az itthon maradottakra is gondoltam. Ajándék gyanánt 42 magyar tájfutó barátomnak hoztam egy-egy tájfutó térképet a vb pályával.
Kovács Attila Gábor
Zöld Sportok Clubja, Miskolc