György SimóIgazából nem tudom megállni,
hogy ne írjak két szót a halálára.
A kis ember a vállalhatatlan, suhogós dzsoggingban piásnak, aggresszívnek és szörnyen elrontottnak látszott minden szerdán, amikor a Tilos reggeli adása után lementünk kávézni a Körút és a Podmaniczky utca sarkán lévő óriáspresszóba.
Törzsvendég volt és fogalmam sem volt ki ő. Aztán amikor megtudtam, még mindig nem tudtam igazán. A helyi legenda szerint, amit vigyorogva és önelégülten mesélgettünk egymásnak, a lila mackóban néha stukker is volt, de ezt igazából már akkor se tartottam elképzelhetőnek. Egyszerűen túl rozoga volt az az alak a lila melegítőben.
Ha azt, amit a dalai jelentenek a magyar tömegkultúrában, egyszercsak kivonnánk onnan, az olyan lenne, mintha egy csillag összeomlana önmagába. Nem maradna utána semmi se igazán fontos. Egyedül a Máté Péternek írt dalaiért Kossuth- vagy valami igazi csúcs-díjat díjat kellene kapnia, meghúzni a Mátyás templom harangjait, megállítani a négyeshatost egy kicsit. A Blikk bronzrikkancsa helyett az ő cinga figurája kellene álljon a Belvárosban.
Most néztem meg a Sting hatvanadik születésnapját ünneplő estélyt, Spielberg és Tom Hanks mellett az amerikai elnök ott dudorászta a bugivugi feleségével a Sendin’out an SOS-t, mindenki igen jómódú volt és azt kapta, amit megérdemelt.
Sztem az S. Nagy István meg pont nem azt kapta. Nem tűnt se gazdagnak, se boldognak, és nem is tudom, van-e magyar politikus, színészlegenda vagy filozófus, aki fejet hajtana ezelőtt a halálhír előtt. Mondjuk csak épp annyira, ahogy a Mágikus Magyarok (a.k.a Aranycsapat) elment futballistái előtt tesszük.
Nem nagyon fogjuk fel, hány millió házasság és szerelem, kistánc és kiscsók alá fújták ennek a kisembernek a dalait. Hogy az, hogy nekünk a Balaton a Riviéra, még azt is neki köszönhetjük, vagy ötszáz másik olyan sorral, amit ha ez egy rendes nekrológ lenne, mind össze kéne itt fűznöm.
De nem teszem, mert nincs rá idő, holnapra megint lefejez valakit az iszlám állam és andy vajna talál valahol egy billiót.
Aztán másvalaki megint posztol majd egy dermesztő Csongrádi Kata videót, vihogunk itt ostobán, múltnélküli vadak, és fogalmunk se lesz, hogy az a furcsa, megöregedett diva ennek a furcsa, megöregedett slágergyárosnak volt a felesége tejbevajba, jóbanrosszba, és épp most csúszik ki a kezeink közül a történelmünk szerethető részének egy nagy része.
„Ő meg én csak véletlen vagyunk. Ő meg én már összetartozunk.”