Előrebocsátom, hogy attól az igen

divatossá vált újságírói attitűdtől, amelynek vezérelve, hogy „minél cinikusabban fikázok a világon mindent, annál lazább és hozzáértőbb publicista vagyok”, hátrafelé megyek. Ne tévesszen hát meg senkit a fenti cím! Ez a cikk nem azért született, mert egy unalmas hétköznapon eszembe ötlött, hogy valamivel fel kéne kavarnom az állóvizet. Nem azért, mert a figyelem középpontjába akarok kerülni. Egyszerűen szívügyemnek érzem, hogy a zeneipar jó ízlés ellen intézett offenzívái ne maradjanak válaszcsapás nélkül. – 1. rész

Pusztán azért, mert nálunk, az úgynevezett arctalan tömegnél jobban látható, hallható és azonosulható véleményformálók egy része felvette már a kesztyűt, nincs okunk hátradőlni, és azt gondolni, hogy ők majd elvégzik helyettünk a piszkos munkát. Már csak azért sem, mert ezt a harcot – lássuk be – vajmi kevesen vállalják csak fel. Az egyik, és talán a leghangosabb közülük Puzsér Róbert. Nincs miért tagadnom: a tízes lista, mint koncepció az ő nemrégiben befejezett Sznobjektív című rendezvénysorozatát látogatva tetszett meg. Az egyik est témája éppen a tíz leghitványabb magyar előadó volt.

Jelen cikk, hasonló szándékkal, de más nézőpont szerint íródott. A lista utolsó pár helyezettje válthat ki felhördüléseket, ezért szükségesnek tartom elmondani, hogy nem a tíz legrosszabb, legízléstelenebb produkcióval kívántam farkasszemet nézni, hanem azzal a tíz könnyűzenei szereplővel, akiknek ízlésformáló ereje jelentősnek mondható, hatásuk a magyar közízlésre, popkultúrára nézve pedig egyes nézőpontból, vagy minden létező szempontból ártalmasnak. Közeledve a dobogósok felé persze, a legnagyobb ízlésrombolók és legízléstelenebbek közti fal egyre vékonyodik, míg végül meg is szűnik létezni, hogy jelképesen megkoronázhassuk a rossz ízlés császárait.

10. Lovasi András

Lovasi András szövegírói kultúrája és egész jelenléte, előadásmódja a peremvárosi suttyó és a különc, bohém értelmiségi sajátos elegyét reprezentálja. Ő úgy tud semmitmondó lenni, hogy közben te szégyelled el magad, amiért nem hallod ki az éles társadalomkritikát a sorok közül. Léptei nyomán olyan mérges gyomnövények sarjadtak ki a földből, mint a Kistehén Tánczenekar, amely világra szart egySzájbergyereket, vagy a Magna Cum Laude a maga mélyproli húrokat megpendítő Pálinkadalával. Utóbbiak, bár az urbánus suttyóság helyett inkább a magyar néplélekkel közelebbi rokonságban álló népies változattal operálnak, alterértelmiségi jópofizásban, lazáskodásban egy tőről fakadnak a Lovasi-féle megszólalással.

Lovasi András önmagáért nem szerepelne a listán. Bűne az, hogy megtermékenyítője annak az ál-entellektüel semmitmondásnak, melyből azóta szubkulturális sajátosság lett, és amely miatt minden jóérzésű (és ízlésű) zenészt valami furcsa szorongással tölt el az „alternatív” jelző.