9. Tankcsapda. A debreceni trió legkárosabb
hatása maga az a többnyire hallgatólagos, de időnként hangosan is kinyilvánított közvélekedés, mely szerint ők a legjobb magyar rockzenekar. Ez önmagában legalább annyit elmond a magyar zeneipar fősodrának korszerűségéről, ízlésbéli nívójáról, mint az, hogy Ákos a magyar Dave Gahan, vagy SP a magyar Justin Timberlake.
Annak ellenére, hogy a Tankcsapda soha a kurva életben nem volt korszerű (elég csak arra gondolnunk, hogy ugyanazon évben alakultak, amikor az USA-ban a Nine Inch Nails debütáló albuma megjelent), a rendszerváltás Magyarországában mégiscsak jelentett némi vérfrissítést, megvolt a maga üdítő természete. Pláne, hogy eleinte úgy nézett ki, mondani is akarnak valamit. Korai munkásságukban akadnak gyöngyszemek, amelyek, ha zeneileg nem is különösebben innovatívak, szövegileg erőteljesek, és erre a legjobb példa a Jönnek a férgek lemez címadó dala, amely a nyugati kapitalista társadalom ostoba, kritikátlan fogyasztói mentalitását veszi górcső alá.
Aztán, egyszer csak jött a Mennyország Tourist, amely elmaradhatatlan kelléke lett egy sörtől bűzlő szombat estének bármely útszéli csehóban, és amelynek szövegét szubkultúrától és agyi kapacitástól függetlenül mindenki kívülről tudta. Mire az ember feleszmélt, Lukács Laci már olyan arcpirítóan kínos suttyóságokat énekelt bele a mikrofonba, mint a „Többé az sem érdekel, ha ki vagyok rúgva / Eleget ittam és most má’ be vagyok rúgva” kezdetű strófa.
A Tankcsapda egy ígéret maradt a magyar zeneipar számára, nem több. A receptet, amellyel megtalálták az utat úgy a koleszban vodkázó egyetemisták, mint a borvirágos orrú melósok szívéhez, többé nem voltak hajlandóak másra cserélni, és felszínességtől, ötlettelenségtől bűzlő boszorkánykonyhájukban ugyanazt a főzetet készítik el lemezről lemezre, immár hosszú évek óta. Szakadatlan sikerük pedig azt mutatja, hogy a magyar hallgatóság többsége gondolkodás nélkül és tájékozódás híján elhitte, hogy a rock műfajban ők a hazai non plus ultra.