Tókfalvi kolléga rendesen lelőtte a posztom, ez most nem lesz hosszú.
1944. július huszonhetedikén Magyarország a hazaárulás állapotában volt. Ez az ország eladta Hitlernek a zsidó származású, esetenként a saját zsidóságukat el sem fogadó, azt szinte nem is érzékelő polgárait, cserébe azért, hogy pár évig legyen még Fogarason magyar lakodalom, Krasznahorka büszke vára, meg ilyesmi. Ami egy dolog, csak így tranzaktivice eladták ez én dédszüleimet is, akiket konkrétan ciklon-B gázzal megfojtottak a nácik. Engem is eladtak ám, mármint apám is mehetett volna a gázba rendesen, csak valakik ráboltoltak erre az alapüzletre egyet és Auschwitz helyett Bécs környékére vittek néhány ezer vidéki zsidót. Lehet, hogy ez engem érzelmileg egy kicsit jobban érint a kelleténél, nem mintha olyan nagy dolog lenne, nem engem vagoníroztak be, nem engem akartak elgázosítani, a kommentekben elkövetett lezsidóztatást egészen jól túl lehet élni.
Magyarország örüljön, hogy lyuk van a seggén, kedves Krisztián. Mondom, szelíden. Ságvári Endre harmincegy éves volt és zsidó. Gettóba kellett volna vonulnia, aztán ki a Duna-partra, lett volna utána fémcipő a rakparton, beszéd, koszorúzás, sok fasza publi meg disszertáció. Ő azonban fogta a kis revolverét, és legalább egy darab szarházi kollaboráns disznót a pokolba küldött. Te mit tettél le Isten asztalára, kedves Krisztián? Csúnyát mondtál Schmidt Máriára. Az OK, csak kicsit kevesebb, mint zsidóként illegalitásban élni 1944-ben Budapesten és megpróbálni ellenállni ezeknek a sátánfajzatoknak.