Miskolc. Azt mondod, hogy kvázi diktatórikus a városvezetés? – Nem diktatórikus, hanem autoriter

 Az alábbiakban szemelvényeket közlünk az Ellenfény 2015/2-es számában megjelent interjúból:

– Nem előzmények nélkül való a mi kísérletünk, a közösségi színházcsinálás igénye szerintem folyamatosan jelen volt a magyar színházi életben. Gondolj csak Székely Gábor első rendezői osztályának végzőseire, Harsányi Sulyom Lászlóra, Bal Jóskára, Novák Eszterre, Simon Balázsra, akik leköltöztek Kecskemétre, és 1995-ben átvették a színház irányítását. Bal József lett az igazgató, Lendvai Zoli a főrendező, a többiek rendezők. (Érdekes párhuzam, hogy ezzel egyidőben én Győrben vezettem a Padlásszínházat, és a Kecskeméttel koprodukcióban készült előadásunk, a Macbeth 1996 júniusában elnyerte a debreceni országos színházi találkozó legjobb előadásának díját.) De hasonló történet kezdődött Szegeden is, amikor (Nikolényi István igazgatása mellett) 1996-ban Szikora János lett a színház művészeti vezetője, és mellette Zsótér Sándor és Telihay Péter dolgozott állandó rendezőként. Hasonló felállás működteti jelenleg is a székesfehérvári Vörösmarty Színházat. Tehát nem Miskolcon született meg a gondolat, hogy az igazgató körül néhány rendezőből alakuljon ki egy szellemi mag, de csak nálunk öltött ez állandó művészeti tanácsi formát

Az eredeti ötlet egy korábbi pályázatból eredt. 2007 novemberében Hegedűs Zoltán kecskeméti színész megkeresett, hogy pályázni szeretne a színház igazgatására, nem társulnék-e főrendezőként. Azt javasoltam, hogy egyszemélyi művészeti vezetés helyett alakítsunk pár rendezőből egy konzultatív rendezői tanácsot, aki az igazgató munkáját segíti – és az előadások egy részét rendezi. Zoli elfogadta ezt az ötletet, én felhívtam Benedek Miklóst, Szász Jánost és Béres Attilát, hogy vállalnák-e a kecskeméti művészeti tanácsban való részvételt. Mindenkinek tetszett a gondolat, úgyhogy a pályázat koncepcióját és műsortervét már együtt dolgoztuk ki. (Bodolay Géza akkori igazgató mellett Cseke Péter volt a vetélytársunk. Első körben érvénytelenítették a kiírást, a második fordulóban Cseke Péter nyert.)

– Még mielőtt a miskolci törekvéseiteket részleteznénk, tisztázzuk, hogyan is kezdődött a történet, majd miként alakult ki a csapat.

– Úgy kezdődött, hogy 2011 májusában felhívott egy hölgy a miskolci városházáról, hogy a polgármester szeretne velem megismerkedni.

– Nem ismerted őt korábban?

– Nem, nem is hallottam róla. Ő nagyváradi, és öt évvel fiatalabb nálam. Amikor a nyolcvanas években Marosvásárhelyen az orvosira járt, akkor én már Magyarországon éltem. Májusban kétszer találkoztunk Budapesten, a Déryné presszóban, nagyon rokonszenves dolgokat mondott a kultúra és a színház szerepéről Miskolc életében. A tanácsadói is vele voltak. Második találkozásunkon megkérdezte, hogy ha ősszel kiírják a pályázatot, indulnék-e rajta. Gondolkodási időt kértem, és körülbelül három hét után felhívtam, hogy nem vállalom. Jól ismertem a miskolci színházat, háromtagozatos hatalmas komplexum. Nekem pedig kis gyerekeim vannak, minden Pesthez köt.

…

– És mi történt aztán, hogy nemet mondtál a miskolci polgármesternek?

– Két hét múlva újra felhívott, hogy mi a véleményem Rudolf Péterről, majd egy hét múlva megkérdezte, hogy mit gondolok Novák Eszterről. Látszott, hogy keresi Halasi Imre utódját, akinek akkor még egy éve hátra volt a kinevezéséből. De sok más név is felmerült. Aztán a nyár közepén egyszer csak fölhívott Béres Attila, hogy hallott a miskolci lehetőségről, és neki lenne kedve megpályázni a színházat, bemutatnám-e őt a polgármesternek.

– Tehát nem neked jutott eszedbe, hogy ajánld magad helyett Béres Attilát igazgatónak? Mert valaki így mesélte a történetet.

– Nem. Sőt olyannyira felkészületlenül ért Attila kérése, hogy – emlékszem – a hatvani Tescoban vásároltunk nekem egy inget, mert épp a szarvasgedei házunkban nyaraltunk, és egy nyúzott pólóban mégse mehettem Miskolc polgármestere elé. Miután bemutattam őket egymásnak, Attila megkért, hogy vegyek részt a pályázatában mint rendező, és gondolkozzunk együtt…

A művészeti tanács Attila embereiből állt. Keszég Laci a szomszédja, Szabó Máté a gyereke keresztapja, Rusznyák a barátja – ők egy generációhoz is tartoznak. Egyedül Szőcs Artur nem volt közelebbi nexusban Attilával, fiatalabb is náluk…

– Hogy lettél mégis te az igazgató?

– 2011 végén kiírták a pályázatot. Mi egy 160 oldalas nagyon komoly tanulmánnyal készültünk, amelyben kísérletet tettünk a Nemzeti Színház fogalmának meghatározására… Két hét volt még hátra a beadásig, amikor szóltak a polgármesternek, hogy Béres Attilát politikailag elfogadhatatlannak tartják.

– Miért?

– Igazából nem lehetett tudni, a Medgyessy Péterrel meg a Bajnaival való kapcsolatára utaltak, de hogy mi volt a konkrét vád ellene, az soha nem derült ki. Nekünk azt mondták, hogy Attila Koltay Gáborral szemben teljesen esélytelen. Amikor ezt közölték vele, Attila épp Sepsiszentgyörgyön rendezte az Illatszertárt. Este felhívott, és kért, hogy induljak el én helyette a pályázaton, vállaljam az igazgatást. Azt válaszoltam, hogy én nem akarok igazgató lenni, ha ilyen ambícióim lettek volna, akkor már májusban igent mondhattam volna a polgármesternek. Hosszas rábeszélés következett, végül abban maradtunk, hogy a többiekkel is beszélek, és átgondolom a dolgot. 

…

– Utólag megbántad a döntésedet, hogy igent mondtál a miskolci igazgatói felkérésre?

– Visszamenőleg nem akarom megkérdőjelezni azt, amit elértünk, mert ez három fantasztikus év volt. De amikor leváltottak, én tulajdonképpen megkönnyebbültem. Lelkem mélyén végig tudtam, hogy nekem nem az a dolgom az életben, hogy színházat igazgassak. Viszont ez a hat rendezős felállás és a nagyon sokszínű, közösségi színházcsinálás ideája határtalanul izgatott. Három év alatt rengeteg jó dolgot hoztunk létre. Nemcsak jó előadásokat, de olyan pezsgést, annyi eredeti, meghökkentő játékos eseményt, hogy rövid idő alatt országos hírünk lett. Bárkinek, aki azt mondja, hogy a többiek elárultak engem, azt válaszolom, hogy nem ez a lényeg, hanem az, hogy három éven keresztül micsoda fantasztikus eredmények születtek.

– Mit tartasz az elmúlt három év legfontosabb eredményeinek?

– Azt, hogy ötven olyan bemutató jött létre, amely majd’ mindegyike vállalható. Nemigen volt olyan előadás, amely színvonal alatti lett volna. És közben az ország legnézettebb vidéki színháza voltunk, irodalmilag értékes, tartalmas repertoárral. Ez óriási dolog. Nagyon fontos lépésnek érzem a Miskolci Balett megalapítását, az opera-programunkat, a Shakespeare-évadot…

 …

– Amikor a miskolci színház eredményei kerülnek szóba, akkor jobbára csak a prózai előadásokra gondolunk, pedig az, hogy Miskolc országos hírű műhely lett, nemcsak ezeken a bemutatókon múlott. Ebben nagy szerepe volt a várost megmozgató Nyitott színház-modellnek, a kreatív eseményeknek, a Játékszín programnak és az évadonként megrendezett két fesztiválnak is…

A Miskolci Nemzeti Színház valójában az egész város kulturális életének vált fontos helyszínévé. Az a baj, hogy a botrány körüli csatározásokban elfelejtődik ez a modell, amit közösen létrehoztunk. A színházban dolgozó közel 150 művész óriási szellemi potenciált jelent egy vidéki városban. Ha mi nem képviseljük eléggé érzékenyen és hatásosan a klasszikus értékeket, a stílust, az erkölcsöt, akkor gyakorlatilag a tévé és szórakoztató média veszi át a maga érdekei szerint ezt a szerepet.

…

– Ha ennyi jó dolog történt Miskolcon, akkor hogy lehet ennek a történetnek ilyen csúnya vége? Mindenkit ez érdekel.

– Ennek szerintem elsősorban politikai okai vannak. Az eddigi beszélgetésekben ezt kevéssé hangsúlyoztam, mert nem akartam a művészetet a politikával összekeverni. De a menesztésemben nagyon fontos a politikai szál. Itt nem a szokásos jobboldal/baloldali ketrecharcra gondolok – mert ma elsősorban ez jut eszünkbe, ha a politika szót halljuk –, hanem arra, hogy egy városvezetőnek mi a viszonya a közösség intézményeihez.

– A vezetői stílusra gondolsz?

– Pontosan. Ez tulajdonképpen a helyi demokrácia kérdése. Az én felmentésem a politikai bizalomvesztés és az arra épülő ügyes manipuláció története…

…

– Azt mondod, hogy kvázi diktatórikus a városvezetés?

– Nem diktatórikus, hanem autoriter. A döntéseiben nem támaszkodik mások nézeteire, véleményére. A színház esetében is igen szűk kört hallgatott meg, körülbelül hat-nyolc embert a háromszázból, a vezetők közül pedig senkit. Ez nagyon megnöveli a tévedés és a manipuláció lehetőségét. Az elbocsátás indoklásaként a szememre vetették, hogy túlságosan önálló vagyok, soha nem egyeztetem velük a műsortervet, nem kérem ki az előzetes véleményüket.

– Tudtam, hogy valami készül, barátaim az önkormányzattól többször is figyelmeztettek, de azt hittem, hogy a színház eredményei meg fognak védeni, hogy az ország egyik legjobban működő nemzeti színházának vezetőjét nem lehet minden komolyabb indok nélkül kirúgni. Ugyanakkor – és ebben valóban hibáztam – nem törődtem eleget a prózai társulat hangulatával. Szerződtetési időszak volt, és azt hittem, hogy amint kikerülnek a próbatáblára a következő évad bemutatói, és kiderül, hogy kik fognak nálunk rendezni, akkor le fognak csillapodni a kedélyek. Ebben elszámoltam magam. De ahhoz, hogy a kirúgás ilyen gyorsan megtörténhessen, véleményem szerint az is kellett, hogy a rendezőtársaim valamiféle „átvészelési” forgatókönyvet kínáljanak a városvezetés számára…

 …

– Korábban beszéltél a közösségi színházcsinálás eszményéről. Hogyan alakult ki ebből az ideából az a háború, amely a színház vezetésén belül zajlott?

– Ebben én Béres Attila ambícióit látom a legfőbb hajtóerőnek. Hogy ne tűnjön puszta vádaskodásnak, ezt azzal tudom megindokolni, hogy ő volt az egyetlen, aki ismerte a polgármestert, és kifejezetten jóban volt a holding vezérigazgatójával. A művészeti tanács többi tagjának viszont semmilyen viszonya nem volt a helyi politikával. Amikor Szabó Mátét megválasztották igazgatónak, a képviselők háromnegyede azt sem tudta, hogy kicsoda ő. Mindez a polgármesternek és legszűkebb körének a döntése volt. Még a minisztériumot is elfelejtették értesíteni róla…

 …

– Szakmailag teljes nonszensz, ami történt. Engem március 18-án váltottak le, amikor a fél társulat már le volt szerződtetve. Az a műsorterv, amely alapján Szabó Máté megbízott igazgatóként évadot hirdetett három ponton különbözik az enyémtől: az egyik, hogy az én két rendezésemet leállították, a Liliomot pedig nem Zakariás Zalán, hanem Szabó Máté rendezi. Kihúzták Debussy Játékdoboz című gyerekbalettjét, és az új kamaraopera bemutatót, a Dido és Aeneast is. De az új rendezőket, Lukáts Andort, Zsótér Sándort, Kulcsár Noémit, Tóth Miklóst én hívtam meg Miskolcra dolgozni.

 …

– Többször elhangzott a botrány körüli megnyilatkozásokban, hogy nem a művészeti tanács tagjai puccsoltak meg téged, hanem a színészek mentek panaszkodni a polgármesterhez.

– Nem véletlenül nem említenek soha neveket, hanem mindig általában beszélnek, mintha a színészek afféle halrajokban úszkálnának. Tudom, hogy volt hat-hét ember, aki nem szeretett engem, volt tíz, aki szeretett, és voltak, akikkel semleges volt a viszonyom. De mindig csak a prózai társulatról beszélnek, pedig rajtuk kívül még száz másik tagja is van a színháznak. Azok közül senkit nem kérdeztek meg. A zenei vezetőt sem, a balett vezetőjét, a gazdasági vezetőt sem kérdezték meg. Tehát senkit, aki közelebbről látta a munkámat. Szerintem megvezették a polgármestert, és valójában nyolc-tíz színész rosszkedvének az eredménye az én leváltásom. És ez nagyon szomorú.

…

– Az egyik vezetőtársad nagyon egyszerűen fogalmazott, amikor alkalmatlannak minősített téged egy színház vezetésére. Te hogy érzed, alkalmasnak bizonyultál igazgatónak?

– Bizonyos dolgokban igen. Ez az ország legnagyobb vidéki színháza, 300 ember dolgozik benne, összesen 1,2 milliárd forint a költségvetése. Az, hogy ezt az intézményt három éven keresztül ilyen szakmai színvonalon el tudtam vezetni, számomra mindenképpen azt bizonyítja, hogy igazgatóként nem végeztem rosszul a dolgomat. Az, hogy a belső intrikákat nem tudtam kellőképpen uralni, ez mindenképpen vezetői hibám volt. A méltatlan végjáték ellenére ez a három év számomra nagyon értékes időszak volt. Elsősorban azért – ez talán a legfontosabb –, mert én egy idealista vagyok, és itt az ideáimhoz kaptam megerősítést. Ha valahol a nyitott színházi modellt fogják emlegetni, akkor Miskolc lesz az egyik példa, ahol ez meg is valósult. A miskolci színházban rengeteg minden történt, és az alkotásnak nagyon sokféle formájával találkozhatott a néző, nemcsak színházi előadásokon és nemcsak fizető nézőként. Mi elsősorban gondolkodó, érző emberként számítottunk a közönségre, amely együtt létezik a színházzal. Ebben az én idealizmusomnak komoly szerepe volt.

A teljes cikk jelenleg csak nyomtatott formában olvasható az Ellenfény 2015/2. számában.