Szétszórt hajúak

 

Mióta háborúban élünk ­– mert valakik nem tudták elviselni, hogy felnőtt itt két-három nemzedék, amelyiknek nincs közvetlen háborús élménye, tapasztalata –, s az ellenségképzés a mindennapi hivatalos kommunikáció részévé vált, a nemzeti összetartozás kötelező tartozéka, legfőbb kritériuma az áldozati szerep átélése és a gyűlölet lett. Az nem baj, hogy nem kíván megtámadni és nem akar eltiporni minket per pillanat az égvilágon senki… – Keresztury Tibor 2 flekken.

 

Ülök a kettesen, a Jászayn levő pékségben vásárolt, mérsékelten ízletes sajtos rudat majszolom, nézek ki a fejemből az ablakon. Viszonylag gyakran fordulok meg ezen a járaton, és sohasem olvasok, hisz Európa talán legszebb villamosvonala ez, ebben megállapodhatunk. Az idő szép, a nap süt, mintha teljesítménybérezésben lenne leszerződve, s rendes honort kapna érte, a villamos nem túlzottan zsúfolt, ablakai nyitva, a légmozgás egészen kellemes. Fejem fölött két japán kismadár csicsereg térképpel a kézben, sohasem értettem, honnan, miből telik nekik húszévesen arra, hogy beutazzák a világ minden sarkát, köztük e távoli kontinenst. Odébb három erősen túlsminkelt orosz asszony tömött Zara-szatyrokkal kezükben, szemlátomást az akciós zsákmánnyal mindőjük elégedett. Hátul egy komplett német család kapaszkodik, papa-mama, tejfelszőke gyerekek. Aztán a Kossuth-téri első kanyaroknál szerény ebédem kis híján torkomon akad, majd’ megfulladok attól, amit olvasok. A lehajtott fejű, szomorú migránst, a száműzött Kossuthot hasonlóan levert társaival ábrázoló szoborcsoport hátoldalán a következő felirat szerepel a talapzaton:

                     A Kárpátoktul le az Al-Dunáig
                     Egy bősz üvöltés, egy vad zivatar!
                     Szétszórt hajával, véres homlokával
                     Áll a viharban maga a magyar.

Nagy nehezen felköhögöm a félrenyelt sajtos rudat, óvatosan körbenézek a megállóba befutó villamoson – azon kapom magam, óhatatlanul az utasok frizuráját figyelem, melyiknek szétszórt a haja, véres a homloka. Egy fiatal srác raszta-frizurával kifejezetten gyanús ott az elején, de kreol bőre miatt mégsem valószínű, hogy honfitársunk lenne; az a férfi ott a forgóban viszont bizonyosan igen, ámbár a legkevésbé sem szétszórt a frizurája, mivelhogy kopasz. A most felszálló barna hölgy viszont bizonyosan magyar, mert magyarul küldi el a jó kurva anyjukba az ajtóban trécselő – szintén magyar – tinédzsereket, úgy érezvén, felszállása akadályoztatva van általuk. És az a hajléktalan is magyar, egészen biztosan, aki spárgával átkötött műanyag-szatyrával alszik, annak ellenére, hogy nem a viharban áll, hanem a villamoson ül.

Mióta háborúban élünk ­– mert valakik nem tudták elviselni, hogy felnőtt itt két-három nemzedék, amelyiknek nincs közvetlen háborús élménye, tapasztalata –, s az ellenségképzés a mindennapi hivatalos kommunikáció részévé vált, a nemzeti összetartozás kötelező tartozéka, legfőbb kritériuma az áldozati szerep átélése és a gyűlölet lett. Az nem baj, hogy nem kíván megtámadni és nem akar eltiporni minket per pillanat az égvilágon senki, mi vállt vállnak vetve állunk a vad zivatarban, egységbe kovácsol minket a gyűlölet. Egy szimbolikus téren álló szimbolikus szoborcsoport hátára vésetni ezt az idézetet, azt sugallja, hogy a háborús veszedelem, a külső fenyegetettség tudata állami rangra emelkedett. És ha így van, akkor viszont nincs mit csodálkozni azon, hogy tömegesen húznak el innen az emberek olyan országokba, ahol nincs politikai akarat és társadalmi igény arra, hogy permanens jelleggel hadban álljanak. Petőfi 1848. szeptember 30-án született verséből a fentebbi négy sort kiemelni, kőbe vésni: maga a színtiszta manipuláció, hisz a békés hétköznapokra is kiterjeszti azt az érzést, amit a költő egy konkrét háborús szituációban, a szabadságharc kellős közepén megfogalmazott. Hogy itt – mint ahogy a vers címe mondja – a létezés tétje Élet vagy halál! lenne, pedig hát dehogy. Ha így érzed 2015-ben, békeidőben, homlokodra vizes borogatást.

Érdekes adalékkal szolgál egyébként a fentebbi négy sorhoz Illyés Gyula 1929. október 26-án kelt naplójegyzete, melyben Petőfi monográfusa a következőképpen vélekedik: „A vers lényege megfoghatatlan. Ha lázítani akarok, hordódöngést visszhangzanak a sorok, és az igazi tűz ott lobban ki, ahol nem is vártam. Például Petőfi összes hazafias verseiből kezdettől fogva ez a négy sor fogott meg legjobban (…) És ebben a négy sorban is legjobban pont az fogott meg, aminek a mondanivalóhoz legkevesebb köze van, az, hogy: Szétszórt hajával. A többi különben teátrális dikció, de ez a két szó mégis valósággá teszi.” Hát, nem tudom, Gyula bátyám; ha csak úgy nem, ha csak nem úgy…

Keresztury Tibor