Miskolc – Hajdu Gábor író, az Észak-Magyarország újságírója
ma lenne 80 éves. Utolsó munkája egyetlen regénye volt. Interjú: a Hajdu testvérekkel, 20 évvel ezelőtt elhunyt édesapjuk meg nem jelent regényének kiadása apropóján.
- Az apa írói vénáját két lánya is örökölte. Révai-Hajdu Viktória jelenleg az RTL Klub tévériportere, Hajdu Mariann az Észak-Magyarország újságírója (a régi kapcsolat okán természetesen tegeződünk). Együtt ültünk le, hogy elmeséljék a jövő héten megjelenő könyv, Hajdu Gábor: Nászcsók Káintól kiadásának történetét.
– Miért vártatok ennyi ideig a kiadással?
Mariann: Igazából mindaddig fel sem vetődött, míg meg nem álmodtam, méghozzá szó szerint. Egyik nap úgy ébredtem, hogy álmomban készült egy könyv, amelynek apánk volt a szerzője. Ennek annyi valóságalapja volt, hogy tudtam, mielőtt meghalt, sokat dolgozott, s a halálos ágyán megemlítette, hogy valamit érdemes lenne kezdeni vele. Az álom hatására fogant meg bennem a gondolat, hogy meg kellene keresni a kéziratát. Rémlett, hogy a halála után a szobájában nézegettem is valami addig nem látott kéziratot, de még csak nem is beszéltünk róla akkor, s azóta sem. Megkérdeztem anyámat, hol lehetnek apám kéziratai. Legnagyobb ámulatomra odavezetett egy rém poros papírkupachoz a sarokban. És az volt legfelül! Akkor már anyámnak is eszébe jutott, hogy dolgozott egy regényen apánk.
– Jól sejtem, hogy édesapátok szobája nagyjából ugyanúgy van, mint ahogy húsz éve hagyta, hiszen édesanyátok ugyanott lakik…
Viktória: Hát igen…
– Nyilván elújságoltad a dolgot a testvéreidnek, s elhatároztátok a kiadást.
Mariann: Felvetődött, hogy kiadjuk, de minthogy nem foglalkoztunk eddig hasonlóval, túl bonyolultnak és drágának tűnt.
Viktória: Az öcsénk, Norbi mindenesetre magával vitte az egyik példányt, hogy digitalizálja egy erre kifejlesztett programmal.
– Bizony ám, hiszen édesapátok még írógéppel, indigóval írt!
Viktória: Igen, két példányt találtunk meg. Az eredeti is fakó volt már, nem lehetett túl sok festék a szalagban, ráadásul az évek során halványulhatott is mindkét példány.
– Szóval Norbi magával vitt egy példányt, hogy digitalizálja. Hogy jutottatok el a kiadásig?
Viktória: A sors úgy hozta, hogy épp ebben az időben érkezett a vállalkozásom címére egy reklámkiadvány, amely felhívta a figyelmet egy könyvkiadási lehetőséggel kecsegtető pályázatra, azzal a megkötéssel, hogy az országban tíz, maximum kétszáz oldalas kötet kaphat támogatást. Ezzel kerestem fel Borkuti Lászlót, a Bíbor Kiadó Bt. alapítóját (azért őt, mert őt ismertük), mit szólna, ha indulnánk. Lebeszélt róla, mondván: aligha férünk bele, eleve a szabottnál nagyobb terjedelem miatt. Viszont arra biztatott, hogy induljunk a miskolci önkormányzat éppen kiírás alatt lévő Kulturális Mecénás Alapjának idei pályázatán. Sikerült is százezer forint támogatást elnyernünk, ami persze a felére sem elegendő az induló példányszámhoz, de azért megadta a kezdő lökést. Akkor viszont a határidő szorításába kerültünk, mindössze két-három hetünk volt a nyomdai előkészítésig.
– Húsz év porosodás után hirtelen sürgős lett…
Mariann: Igen. Mintha épp most kellett volna elkészülnie. És nem csak a pályázat miatt. Közben arra is rájöttünk, hogy két kerek évforduló is most teszi aktuálissá a megjelenést: apánk szeptember 5-én lenne nyolcvanéves, és jövő év február 8-án lesz húsz éve, hogy meghalt.
– Norbi elkészült a digitalizálással. Mi volt még hátra?
Viktória: A gépelésben és a digitalizált változatban is rengeteg hiba volt. A program nem tudott mindent jól értelmezni. Volt olyan, hogy fél oldalakat nem lehetett elolvasni. Magamhoz vettem a másodpéldányt, annak alapján kezdtem újra számítógépbe írni. Nem bírtam volna egyedül, sokan segítettek, Mariannon túl barátok, még a kettőnk két nagyobb lányai, vagyis a két idősebb unoka is.
– Miként képzeljem el ezt a közös munkát?
Viktória: A digitális változatot mindenki gépén megosztottuk, s a kézirat másodpéldányából is kapott mindenki egy-egy adagot. Külön-külön dolgoztunk. Voltak részek, amelyeknél a másodpéldánnyal sem boldogultunk, fel kellett kutatnunk a kézzel írt jegyzeteket is. De hát aki ismerte, tudja, hogy borzasztóan rondán írt az apánk.
– Érdekes lehetett az emlékek között kutatni.
Mariann: Közben felidéződtek dolgok. Például hogy apánk előtt, amikor dolgozott, egy nagy csomagolópapír van kiterítve. Én annak idején belepillantottam. Családfaszerűen voltak rajta felírva, összekötve nevek. Megkérdeztem, s akkor mondta, hogy a regénye szereplői. A papírra emlékszik Vikti is, de neki fogalma sem volt róla, hogy mi célt szolgált. Simán lehet, hogy még megvan, rábukkanunk majd.
– Gondolom, különösen, hogy sokan dolgoztatok rajta, a lektorra is jutott feladat. Kit kértetek föl rá?
Viktória: Csorba Piroska és Fecske Csaba vállalta el a lektorálást, Borkuti László felkérésére.
– Mindketten a Kelet Irodalmi Alkotó Csoport tagjai, akárcsak édesapátok volt. A könyvről a közösségi oldalon is olvasni lehetett. Volt valami reakció?
Mariann: Igen, többen is megkerestek, hogy kifejezzék, mennyire örülnek neki, volt kollégák, barátok. Nagyon jólesett. Tudtuk, hogy apánkat sokan tisztelték, szerették, de húsz év hosszú idő, nem gondoltam volna, hogy ilyen élénken él az emlékezetükben.
– Mi tennivalótok volt még hátra?
Viktória: A könyvborító és az előszó. S ekkor jött az én álmom: álmomban Pataki János festőművészt kértem fel rá. Nagyon jó ötletnek találtam. Mariann-nal felkerestük, s ő örömmel igent mondott.
– Azt azért elevenítsük föl: Pataki János jó barátságban állt édesapátokkal, a családdal. Az életmű-kiállításán szerepelt például a kettőtökről festett képe: „A Hajdu lányok”.
Viktória: Igen, amikor apánk nagybeteg volt, János még a kórházba is bejárt hozzá, még a lábát is masszírozta. Amikor nekünk igent mondott, két feltételt szabott: „A Hajdu lányok” reprodukciója szerepeljen a kötetben, s hogy ő szeretne hozzá előszót írni. Boldogan fogadtuk.
– Mit szólt János, akitől nem áll távol a spiritualitás, ahhoz, hogy megálmodtátok a könyvet és őt?
Viktória: Tetszett neki. Azt mondta, hogy a borító színes lesz és álomszerű. Kért hozzá régi fotókat is. Elmentünk hozzá megnézni Mariann-nal és egy-egy lányunkkal, s nagyon elcsodálkoztunk. Valahogy mi kis picike grafikákban gondolkoztunk, ehelyett valami csodaszép fogadott: színes és álomszerű, néhány fotó montázsszerűen jelenik meg benne. János teljes szívét beleadta ebbe a munkába, még ahhoz is ragaszkodott, hogy a nyomdai munkálatoknál is jelen lehessen, hogy a kék olyan kék legyen, a betű olyan betű legyen, amilyeneket ő megálmodott. A könyv pedig az ő szép kézírásával írt előszóval indul.
– Az, hogy régi családi fotók is megjelennek a borítón, azt sejteti, hogy saját családotok története is megjelenik a könyvben.
Viktória: A műfaja voltaképp családregény, de nem egyetlen, hanem több családról szól, az egyik közülük a nagyapánké. Apánk is megjelenik benne, Géza néven. Az ’50-es években játszódik, amikor nagyapánk Tótvázsonyban molnár volt. Sok történet ismerősként köszönt vissza, Apuci sokat mesélt erről a korszakról. Amikor a testvérével, azaz a nagybátyánkkal beszéltünk a kéziratról, kiderült, hogy ő már olvasta. Ő volt az első olvasója, megtudtuk, volt még egy indigós példány, azt neki adta annak idején az öccse. Azt mondta: „Minden valóban úgy igaz, ahogy le van írva benne”. Egyébként a neten rákerestem Tótvázsony történetére. Mint írják, 1945 márciusában súlyos harcok színtere volt a község határa. A páncélos ütközetben 28 darab harckocsi, míg a légi csapások és az utcai harcok következtében 84 lakóház pusztult el, valamint leégett a katolikus iskola és a Wagner-kastély, s többek között megrongálódott mindkét templom. A könyv elején olvashatunk egy nagybirtokos családról, amelynek leégett a kastélya. Az ő történetük ott indul el. A nagyapánké pedig ott indul, hogy beköltözik a faluba, s kibéreli a volt nagybirtokosék malmát…
– Milyen érzésekkel olvastátok ti a könyvet?
Mariann: Nagy élmény volt. Valahogy most állt össze bennünk a kép a családról. És olyan volt közben – a testvéreim is erről számoltak be –, mintha apánkkal beszélgetnénk.
– Lehet olyat kérdezni, hogy kívülállóként milyennek találnátok?
Viktória: Nehéz olvasmány. Ráadásul nincs a végén semmi feloldozás, s ez nyomasztó. Viszont épp ez az érzés, ami továbbgondolásra késztet. Mindketten, egymástól függetlenül arra jutottunk, hogy az emberek, a tetteik mozgatórúgói aligha változnak. S ha nem is ilyen szélsőségesek a megnyilvánulási formák (ehhez valószínűleg szélsőséges helyzetek, körülmények kellenek, mint amilyen a Rákosi-korszak volt), de jelen vannak az életünkben.
„A harmadik fejezet után beszippantott a történet” |
| Mariann és Viktória öccse, Norbert üzleti tanácsadóként dolgozik. Budapesten él, vele telefonon beszéltem.
– Amikor Mariann felhívott az ötlettel, hogy édesapánk születésének 80. évfordulójára ki kellene adni a regényét, nyomban egyetértettem vele. Tudtam, hogy egy könyv nyomtatása sok pénzbe kerül, így arra gondoltam, hogy az e-könyvek világában érdemes inkább próbálkoznunk. Örülök a hagyományos könyvnek, mert ebben a formában nagyobb tisztelgés édesapánk előtt. Ez közelebb állna hozzá. Ugyanakkor nem mondtam le az elektronikus megjelentetés tervéről sem. Még nem láttam, milyen szerződést ajánl a kiadó, nem tudom, mi fér bele, de én pártolnám akár az ingyenes hozzáférést is, hadd jusson el minél többekhez a történet! – vallott tervéről Norbert. A könyvről mint olvasásélményről is kérdeztem. – Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy az első pár fejezet korrigálása után a továbbiakat már a nővéreim által javított formában olvashattam, így jobban tudtam a történetre koncentrálni. Elhatároztam, hogy amennyire lehet, megpróbálom egy elfogulatlan olvasó szemével nézni. A harmadik fejezet után viszont beszippantott a történet. Párhuzamosan olvastam Ken Follett könyvével, így önkéntelenül is összehasonítottam a két történetet. Follett jóval könnyebb olvasmány, azért is, mert az fikció, s a felépítésében van egy ritmus: a nehéz részek után jön egy könnyedebb. Édesapánk könyve valós emberi sorsokat mutat be, amelyben egyre mélyebbre kerülnek a szereplők a nehézségspirálban. Ez erre a korra jellemző volt. Ha valaki nem adta fel az elveit, az egyetlen jó, ami történhetett vele, ha sikerült túlélnie. Szerencsére az történt a mi nagyapánkkal is.
|