Azzal kezdtem ezt a bejegyzést, hogy loptam egy címet. Nem teljesen, az eredeti cím: Why we run, és az egyik kedvenc salomonos videómból vettem kölcsön, magamra formálva. Vannak filmek, amiket nem tudok megunni, pár perc csak, de ha megnézem, egyből indulnom kell. Ezt különösen szeretem, olyan béke és melegség sugárzik végig az egészből… ebben ismerek leginkább magamra…
Ma reggel is megnéztem, de most más is történt… körvonalazódott bennem valami, amit olyan nehezen tudok mindig megfogalmazni, hogy tényleg miért szeretem, miért léphetett olyan előkelő helyre az életemben a futás. Olyan sokszor mondjuk, hogy a legjobb barátunk, az életünk része, feltölt, kikapcsol, hozzánk tesz, erősíti testünket, lelkünket, megvigasztal, boldogsághormont termel, összehoz jó emberekkel, nem tudom, van-e vége valahol ennek a felsorolásnak…
Amit én most érzek ezzel kapcsolatban, hogy amióta futok, fokozatosan felejtek el félni. Valami olyan stabil pont, ami mindig itt van. Ami, amíg van lábam, mindig is itt lesz. Bizonytalan világban, bizonytalan hétköznapokban valami biztos. Valami, ami gondoskodik róla, hogy tényleg minden nap életem legjobb napja legyen, ahogy azt Micimackó is nagyon bölcsen megállapította már. Emberek jönnek-mennek, helyzetek jönnek-mennek az életemben, minden áramlik, ez az élet rendje. De azért jó, hogy tudom, bármi történik, egy valamire mindig számíthatok. Egy valami mindig lesz, ami fültől-fülig mosolyt varázsol az arcomra, esőben, hóban, szélben, fagyban, napsütésben. Városi aszfalton, hegyi terepen, őzikés határban. Még talán a helyszín se számít igazán. Nem tudok már olyan helyet elképzelni, ahol ne lennék képes Vele tartani, ha kézenfog. Márpedig amióta ismerem, mindig fogja a kezemet, és tudom, hogy amíg élek, nem is fogja elengedni. Ez egy olyan felbecsülhetetlen érték, amire nem tudok eléggé vigyázni. Amiért nem tudok eléggé hálás lenni, hogy rámtalált. Feszültek az emberek és feszült a világ. Soha nem tudni, mi vár még ránk, és milyen helyzetekben találjuk magunkat. De valami felfoghatatlanul, hihetetlenül jó érzés, hogy van olyan dolog, ami mindezek fölé tud emelni engem… Néha sajnálom, hogy nem ismertem meg hamarabb, néha úgy gondolom, pont akkor érkezett az életembe, amikor érkeznie kellett. Nem érdekelnek a futás külsőségei, egy szál pongyolában is kimennék már futni, mezítláb. Kézzel-lábbal hadakozok, hogy beszippantson a futódivatvilág, és többet akarjak, mint amire igazából szükségem van ehhez a dologhoz. Márpedig amire igazából szükségem van hozzá, az nem sok. Ha kimegyek, úgyis díszbe öltözök, csillámporba öltöztetik arcomat, dekoltázsomat a verejtékcseppek…
Nem tartom magam sportolónak, ezen sokan elmosolyodnak, ha mondom, mert aki tud negyvenkét kilométert futni, vagy aki naponta kijár ‘edzeni’, az mindenki szerint sportoló. De én mégsem tudom magamat ezzel a jelzővel illetni. Vannak futók, akik sportolók, és vagyok én, aki kimegyek, de soha nem tudnám azt mondani, hogy edzeni megyek, mert abban a pillanatban valószínűleg már kedvem se lenne kimenni. Ezt nem tudom, miért van, de nem is keresek rá magyarázatot. Olyan nekem, ha kimegyek, mintha imádkozni mennék, vagy Isten elé járulnék. Kimegyek, hogy ‘kiszakadjak’. Nem azért, hogy a tizedmásodperceimet megjavítsam, hanem hogy egy felsőbb hatalom jelenlétét erősebben érezzem. És mindig érzem, ha kint vagyok. Ezért van, hogy néha elsírom magam közben, néha pedig ok nélkül nevetgélek. Egyedül. 
Nem azért, mert bolond vagyok (bár jó értelemben véve remélem, az vagyok), hanem mert életünk legnagyobb részében és napjaink nagy részében szerintem nem vagyunk teljesen önmagunk. Ha teljesen önmagunk lennénk, az emberek legalább felét bolondnak néznék, azt gondolom. Ezért ‘viselkedünk’. Futás közben odakint sosem viselkedem, ha kedvem van, végigpörgök az átkötőn, mint a gyerekek, ugrabugrálok, mint a törzsi táncosok, és hangulatomtól függően olyanokat csinálok közben, ami épp eszembe jut. Esőben beleugrom a pocsolyába, és élvezem. És eszembe jut egy kislány, aki ezt csinálta öt évesen, csak mára elfelejtette. Aztán hazamegyek és tovább ‘viselkedem’, de belül mosolygok. És ezeket az órákat, amikor jobb kezemet a Futás fogja, bal kezemet Isten, soha semmilyen körülmények között senki nem fogja tudni elvenni.
Hát ezért futok.
