Egy messziről, az alföldi Nagykőrösről jött hírlapíró, aki a nap huszonnégy órájában szerkeszt, kalkulál. Keze ügyéből sosem hiányzik a papír és a toll. Asztalán kupacokban állnak a feljegyzések, a „mákosabbnál mákosabb” kéziratok. A noteszlapok sarkában meg a sajátos rajzai. Dezső mintha csak firkálna, ám egyre több csodás portré, kisgrafika kerekedik ki a cetlijén. Egy kötetre való illusztrációt gyűjthettem volna utána.

Első főnököm a szakmában. S még sokan mondhatjuk ugyanezt. Különös érzékkel bír a kollégák kiválasztásához, a kezdők felkarolásához.  Őszintén mondhatjuk, sokan az ő köpönyegéből bújtunk elő Dezső első és utolsó munkahelye az 1969-ben alapított Déli Hírlap. A bulváros városi lap mindvégig minden porcikájában az általa kreált örökség jegyeit hordozza magán. Hitte, vallotta, ami Miskolcon történik, annak másnap tükröződnie kell az újságban.

Élete gyorsan összeforr szeretett városával. A városfejlesztés, tervezés az ezzel kapcsolatos szerkesztői munka valóságos lételeme. Mindvégig aktív szervezője, elnöke a városszépítők egyesületének. Nevéhez fűződik a Tíz nap Miskolcon című város kalauz.

Megkapta a Pro Urbe díjat és a legnagyobb szakmai elismerést az újságíró szövetség által adományozott Aranytoll kitüntetést.

Bekes Dezsőt életének nyolcvanadik esztendejében ragadta el a halál. Csaknem félévszázados ismeretség, kollegiális és családi barátság után sorjáznak a közös emlékek. A jók és a rosszak. Szobájában még ott hevernek a kedvenc könyvei a harci repülőkről és a madarakról. A félbemaradt írások mellett még keze melegét őrzi az a vadásztávcső, amellyel képes volt órákig lesni a kertjük felett szálldosó sasokat.

Bekes Dezsőtől ma 11 órakor veszünk végső búcsút a Szentpéteri kapui temetőben. Sokáig hiányzol majd, s emléked megőrizzük.

– Szántó István –