Az Obama doktrína címmel a
múlt héten jelent meg a világ egyik leghosszabb újságcikke az Atlanticban. A szerző, Jeffrey Goldberg igyekezett ebben az írásban rendszerbe foglalni Barack Obama külpolitikáját.
Goldberg jól ismeri Obamát, már 2006-ban, Obama elnökké választása előtt elkezdett vele beszélgetni külpolitikai kérdésekről, és azóta is rendszeresen interjúzik vele, számos külföldi útjára is elkísérte az elmúlt években. Goldberg szívesen utal arra, hogy mennyire bensőséges a viszonya Obamával, felidézi, hogyan tréfálkoztak egymással néha, például amikor a szerző elkezdett idézni valamit a Keresztapa című filmből, és az elnök folytatni tudta, stb. Annyi bizonyos, hogy a cikkhez tényleg nagyon sokat beszélgetett Goldberg Obamával.
Ugyanakkor Goldberg felhasznált rengeteg egyéb beszélgetést is, amelyeket az amerikai külpolitikát meghatározó emberekkel folytatott az elmúlt nyolc évben: Obama két külügyminiszterével, nemzetbiztonsági tanácsadóival, ENSZ-be delegált nagykövetével és még számos fontos politikussal és szakértővel is. Ennél közvetelenebb forrásokból aligha fogják feldolgozni Obama külpolitikáját.
Goldberget a cikk megjelenése óta volt, hogy elfogultsággal vádolták, azzal, hogy mentegeti Obama tévedéseit. De a cikk egyáltalán nem erről szól. Sokkal inkább arról, hogy elmagyarázza, mit miért csinált, és mit miért nem csinált az USA elnöke az utóbbi években. Így nyilvánvalóan Obama magyarázatai kaptak nagyobb hangsúlyt, és nem az őt támadó kritikák. Hogy ezeket a magyarázatokat, és az abból következő lépéseket hibának vagy erénynek értékeli-e majd a Történelem Ura, az már egy másik kérdés. Goldberg legfeljebb óvatosan drukkol annak, hogy Obama átmenjen majd ezen a vizsgán.
A nagy NEM
Volt Obamának egy döntése, ami egész külpolitikájának szimbóluma is a cikk szerint. Sétált egy nagyot a Fehér Ház kertjében egy 2013-as augusztusi napon, majd visszament a munkahelyére, és azt mondta, hogy nem indít háborút Szíria ellen.
A saját embereinek többsége is nagyon meglepődött, és legalább értetlenül, de inkább elégedetlenkedve fogadták bejelentését. A Földközi-tengeren lévő amerikai hadihajók már egy másnapi rakétatámadásra készültek akkor. A környékbeli országok washingtoni diplomatái már hazatáviratoztak, hogy másnap háború lesz.
Fotó: AFP / STF.
Az történt ugyanis, hogy az előző évben Obama megfenyegette Aszad szír elnököt, hogy az USA nem tűri majd el, ha vegyi fegyvereket vet be a polgári lakosság ellen. Aszad pedig ennek ellenére szaringázt vetett be egy teljes városrész ellen, ahol több száz ember, köztük gyerekek haltak meg rettenetes kínok között.
Mindenki azt várta, hogy az USA tartani fogja a szavát, és katonai csapással reagál. Obamának a saját külügyminisztere is úgy vélte, hogy nem teheti meg, hogy egy ilyen fenyegetés után nem csap oda, mert ezzel az USA hitelességét és erejét rombolná. Obama mégis úgy döntött, hogy nem indítja el a háborút.
Obama egyrészt általában is békepárti. Például azon kevés amerikai politikus közé tartozott, aki kezdettől ellenezte az iraki háborút. És különösen feleslegesnek tartja, hogy a Közel-Keleten nyisson újabb frontot az USA, miközben az afganisztáni, iraki és líbiai hadjáratoknak is miniumum vitatott eredményei lettek.
Obama doktrínájának a lényege, hogy csak akkor szabad erővel beavatkozni, ha közvetlenül amerikai érdekek kerülnek komoly veszélybe. Obama a Közel-Keleten már nem lát ilyen érdeket,
legfeljebb egy Izrael elleni támadás lehetne ilyen – annak ellenére, hogy a mostani izraeli kormánnyal kifejezetten rossz a viszonya.
Obama szerint az egész Közel-Kelet egy javíthatatlan, vérszomjas, gazdasági szempontból egyre kevésbé érdekes régió, amire egyre feleslegesebb pénzt és emberéletet áldozni.
Obama személyesen is csalódott a térség számos vezetőjében, közülük leginkább Erdogan török elnökben, akit kezdetben a legfelvilágosultabb muzulmán politikusnak tartott, de mára már inkább csak egy ócska diktátornak lát. A cikk egyik érdekes sztorija, hogy a jordán király már régen figyelmeztette Obamát, hogy ne bízzon Erdoganban, mert neki már mondta egyszer a török politikus, hogy „számomra a demokrácia olyan, mint egy autóbusz, ha megérkezem a megfelelő állomásra, akkor egyszerűen leszállok róla”. Obama rájött, hogy a jordán uralkodó figyelmeztetése megalapozott volt.
Obama szerint az Iszlám Állam sem jelent igazán komoly fenyegetést az USA-ra nézve. Ezért a mostani légicsapásoknál keményebb, szárazföldi beavatkozást sohasem támogatott.
Gyengeséget mutatott?
Obama külpolitikájának kritikusai máig emlegetik, hogy az akkori puhasága vezetett oda, hogy Amerika az ellenségei előtt gyengének, határozatlannak látszik, és például ez adta a bátorságot az orosz elnöknek, hogy elfoglalja a Krím-félszigetet, háborút szítson Kelet-Ukrajnában és beavatkozzon a szíriai polgárháborúba.
Obama szerint ez hülyeség. Szerinte Putyin az USA általános viselkedésétől függetlenül is lép, ha a saját érdekszférájáról van szó. Szerinte ezt bizonyítja, hogy 2008-ban akkor is bombázni kezdte Grúziát, amikor kifejezetten agresszív, háborúpárti elnök volt hatalmon az USA-ban. Szerinte Putyinnal nagyjából tudják egymásról, hogy egy NATO-tag megtámadása az a lélektani határ, amikor az oroszoknak katonai válasszal kellene szembesülniük.
Goldberg a cikke megjelenése után egy függeléknek is tekinthető írást közölt arról, hogy Obama mit gondol a legfontosabb külföldi politikusokról. A listán Vlagyimir Putyin a leginkább utált vezető, de ennek ellenére az első cikkből az derült ki, hogy Obama nem tartja igazán veszélyesnek az orosz elnököt.
Putyin és Obama. AFP PHOTO/MANDEL NGAN
Szerinte Oroszország egy hanyatló birodalom, amit az is bizonyít, hogy a népessége régóta csökken, és az is, hogy a gazdasága harmadik egymást követő évben ragadt recesszióban. Obama szerint Putyin rendkívül költséges katonai akciói – akár Ukrajnában, akár Szíriában – az USA számára fenyegetést nem jelentenek, viszont gyorsítja az orosz állam hanyatlását, mert súlyosan megterheli az ország gazdaságát, és külföldi partnerei bizalmát is aláássa.
Érzéketlenségét mutatott?
Obamát nem csupán jobbról támadták a szíriai támadás elmaradásáért, hanem balról is. A világhatalmi célokon túl ugyanis létezik egy olyan politikai filozófia is az USA-ban, ami azt mondja, hogy morális alapon is be kell avatkoznia az USA-nak külföldi konfliktusokba, hogy népirtást, embertelen kegyetlenséget akadályozzon meg.
Obama erről az oldalról azt a kritikát kapta, hogy be nem avatkozása cinikus önzőség. Az elnök erre azt mondta, hogy nincs meggyőződve arról, hogy több életet mentett volna meg a beavatkozás, mint amennyi elveszett volna egy újabb háború nyomán, és az ilyen elvi alapú katonai beavatkozások a vietnami háborút idéző csapdákat rejthetnek magukban.
Egyetlen ilyen akcióban vett részt 8 éves kormányzása alatt, a líbiaiban, amikor európai szövetségesei ösztökélésére segített szétbombázni a tüntetőket tankokkal fenyegető Kadhafi seregét. Obama akkor is kikötötte azt a feltételt, hogy az európai és öböl-menti szövetségesei viseljék a terhek egy részét, és előre kizárta, hogy szárazföldi csapatokat küldjön. Utólag már egyáltalán nem biztos abban, hogy megérte belemenni a támadásba, mert Líbiában azóta is polgárháború dúl, és még az Iszlám Állam helyi szervezete is megerősödött.
Bezzeg Kelet-Ázsia
Obamát elnöksége kezdetétől sokkal jobban érdekelte a külvilágból a Csendes-Óceán környéke, mint az európai vagy a közel-keleti régió. Korábban is lehetett olvasni olyan elemzéseket, hogy a gyerekkorát Indonéziában illetve Hawaii szigetén töltő Obama az első olyan amerikai elnök, akinek az atlanti vonal kevesebbet jelent, mint Amerika másik oldala.
Goldberg cikkéből kiderül, hogy Obama szerint Kína a legfontosabb riválisa Amerikának, és alapvetően az ázsiai hatalmi egyensúly alakulására akart mindig is jobban figyelni. Oroszországgal ellentétben Kínában bőven lát még potenciált az erősödésre, és az egyre agresszívabb kínai külpolitikát kifejezetten veszélyesnek látja. Éppen ezért igyekezett Obama a környék erősödő, ám egyenként Kínához mérten kicsi államait minél inkább összefogni, és az amerikai katonai jelenlétet is folyamatosan erősítette a térségben.
A régiót pedig általában is szimpatikusabbnak találja, mint a többi feltörekvő térséget. Alapvetően békés, a kreativitásra és az üzletelésre nyitott világnak látja Kelet-Ázsiát, amit érdemes komolyan venni, és ahol szemben az afrikai vagy közel-keleti vérszomjas diktátorok által meghatározott világgal, alapvetően inkább jó irányba mennek a dolgok.
A leginkább az éghajlatváltozás aggasztja
A cikkből az is kiderül, hogy Obama sokkal jobban aggódik a globális felmelegedésnek nevezett, környezetszennyezésből adódó jelenség miatt, mint a terrorizmus vagy más államok hadseregei miatt. Egyrészt úgy tartja, hogy ha az emberiség nem tesz valamit, akkor olyan katasztrófa következik, ami túlmutat a politikai krízisek által okozni képes károkon (kivéve az atomháborút). Továbbá azt is gondolja, hogy pont ezen a területen a politikusok képesek lennének javítani a helyzeten, ez nem megoldhatatlan ügy, csak szándék kellene hozzá.
A pápa és Merkel a két kedvenc kollégája
Goldberg szerint leginkább Ferenc pápáról és Angela Merkel német kancellárról van jó véleménnyel Obama a világ vezető politikusai közül. Utóbbi azért érdekes, mert néhány éve megromlott a viszonya a berlini kormánnyal, amikor kiderült, hogy az USA titkosszolgálata többek között Merkel telefonját is lehallgatta.
Obama és Merkel. Fotó: Guido Bergmann / Bundesregierung / Reuters
Obama példaértékűnek tartja a pápa nyitottságát és párbeszédet kezdeményező politikáját, míg Merkel esetében nyugodt megfontoltságát tartja nagyra, továbbá azt is, hogy befogadta a menekülteket. Obama szerint tiszteletre méltó, hogy a német kancellár politikai kockázatot vállalt egy morálisan fontos ügy érdekében – számos külföldi kollégája esetében éppen ezt a bátorságot hiányolja.
Az igazi erő természetéről
Obama szerint „akkor vagy igazán erős, ha erőszak nélkül is megkapod azt, amit akarsz”. 444.hu