Nadia Bolz-Weber evangélikus
gyülekezetét Denverben alapította meg, oda melegeket, leszbikusokat, transzszexuálisokat és alkoholistákat is befogadva. Az Amerikában részben hírhedt, részben nagyon is keresett lelkész a hetekben Európába is ellátogat. Külsőre nem igazán egyházi típus: testét mindenhol tetoválások fedik, 183 centi magas, és szabadidejét súlyemeléssel tölti.
Nadia konzervatív keresztény családban nevelkedett, gyermek-, illetve serdülőkorában azt a megfigyelést tette, hogy kereszténynek lenni nagyjából azt jelenti: „nagyon jó vagy abban, hogy nem csinálsz dolgokat. Nem iszol, nem vagy kritikus vagy szarkasztikus, nem szexelsz házasságon kívül, nem dohányzol, nem táncolsz, nem káromkodsz, nem randizol gyülekezeten kívüliekkel, és természetesen, ami a legfontosabb, nem fürdesz együtt a fiúkkal. Minél jobb voltál a dolgok nem csinálásában, annál jobb kereszténnyé váltál.”
Az, hogy jónak kellett lenni, vagy legalábbis jónak tűnni, őt éppenhogy eltávolította a kereszténységtől. Annyira az ellenkező irányba navigálta az életét, hogy fiatalon stand-uposként dolgozott, kommunába költözött, és lassan alkoholista lett.
Jóval később egy barátja öngyilkosságot követett el, a temetésén pedig Bolz-Weber mondta a beszédet. Akkor érezte úgy, hogy az ott összegyűlt alkoholistáknak, akadémikusoknak, komikusoknak, valamint lecsúszott, bajban lévő embereknek talán lehetne a lelkésze. Ezért iratkozott be a szemináriumba, és végül az alkoholtól is megszabadult.
„Józanná válni egyáltalán nem azt az érzést keltette bennem, hogy összeszedtem magam a saját spirituális erőfeszítéseim segítségével. Sokkal inkább úgy tűnt, hogy az önpusztítás útját járom, és Isten kihúzott onnan a galléromnál fogva, miközben én reménytelenül rugdostam és kapálództam, és azt mondtam, ‘Bazdmeg. A pusztítást választom, kérlek.’ Isten meg ránézett a kicsi, vörös arcú magamra, és azt mondta, ‘ez imádnivaló’, és ledobott egy teljesen másik ösvényre. Olyan vagyok, mint egy evangélikus Nikita. Megengedte, hogy éljek, cserébe azért, hogy Istennek dolgozzak. Visszakapom az életemet, egy gazdag életet, amit soha nem választottam volna még katalógusból sem, egy életet, ahol férjhez megyek egy rendes emberhez, főiskolán tanulok, gyerekeim lesznek, szemináriumot végzek, evangélikus lelkipásztornak szentelnek, és indíthatok egy gyülekezetet. Visszakapom az életemet, de Istennek kell dolgoznom. Isten csicskájává kell válnom” – írja életrajzi művében, a Pastrixban.
Amikor megalapította a House for all Saints and Sinners (Minden szent és bűnös háza) nevű gyülekezetét – amely ugyan evangélikusnak számít, bár működésében különbözik attól, amit Magyarországon egy hagyományos evangélikus gyülekezet esetében látunk –, nagyjából negyven hívővel indultak. Majd’ mindegyikük LMBTQ-istenkereső volt, szenvedélybeteg, depressziós, vagy eleve nem hívő. Nagyjából olyanok, akiket sehol máshol nem fogadtak be. Mivel Jézus is a társadalom kivetettjeivel barátkozott és vette körül magát, Bolz-Weber semmi különöset nem talált a hozzá járók összetételében.
A gyülekezet kislétszámú életében a változás akkor következett be, amikor a Denver Postban megjelent egy cikk a lelkésznőről, majd nyilvánosan prédikált egy húsvétvasárnap, és hirtelen teljesen „normális”, vagy legalábbis átlagos emberek duzzasztották föl a gyülekezetet lassan több száz fősre. Bolz-Weber rájött, hogy a kivetetteket, a transzszexuálisakat és drogfüggőket sokkal szívesebben fogadja, mint a bankárokat és az otthonülő anyukákat. Meg kellett tanulnia, ahogy egy kollégája fogalmazott, hogy „az idegen néha pont úgy néz ki, mint a saját anyád és apád”. Életrajzi könyvében egy teljes fejezetet szentel annak, hogyan szokta meg gyülekezete sokszínűségében az átlagosat, és hogyan tudott örülni neki végül.
Egy interjúban kifejti, „mi nem nagyon beszélünk arról, hogy ki miben hisz. Nem arról van szó, hogy nem érdekel, hanem hogy nem érzem felelősnek magam azért, amit az emberek hisznek. Mint a lelkészük nagyon is felelősnek érzem magam inkább azért, amit a templomban hallanak.”
Hozzáteszi még, hogy nem figyeli árgus szemekkel a gyülekezet tagjainak vagy másoknak a viselkedését. A kereszténység évszázadokon át tette ezt, és nem igazán sikerült jobbá tenni az embereket. „Az a véleményem, hogy a konzervatív kereszténység fanatizmusa, amely a szexuális viselkedés kontrollálására irányult – de tényleg abszolút fanatizmusa – valójában sokkal több egészségtelen szexuális viselkedést eredményezett, mint amennyit megelőzött.”
A lelkésznőnek semmilyen előítélete nincs mások szexuális identitásával vagy orientációjával kapcsolatban, és türelme sem az ehhez kapcsolódó vitákhoz, pedig ezek igencsak meghatározzák az egyházi életet, az evangélikusat is. Azt mondja, ez a türelmetlensége és fáradtsága az ilyen jellegű vitákkal kapcsolatban abból származik, hogy a Bibliát nem szó szerint olvassa – ezt a fajta Biblia-értelmezést igazából bálványimádásnak tekinti.
Mindemellett teológiájában abszolút konzervatívnak tartja magát. Komolyan hisz a bűnben, és sokat prédikál róla, egyszerűen csak nem a szexualitásra vonatkoztatja, és még ennél is többet beszél a kegyelemről: „soha nem unom meg, hogy arról beszéljek, mennyire sérültek vagyunk, és mennyire kegyelemre szorulók.”
Bolz-Weber saját bevallása szerint sosem prédikál arról, ahogy az embereknek viselkednie kellene, hanem csak Jézusról. Úgy véli, azért szeretnek hozzá járni a hívők, mert a templomajtóban nem kell feladniuk az identitásukat, hanem lehetnek egyszerűen olyanok, amilyenek.
A lelkésznő testére az egész liturgikus évet rávarratta: Gábriel arkangyal, Erzsébet és Zakariás az adventre, a jászol karácsonyra, Jézus a pusztában nagyböjtre, nagypéntek és a kereszt, az angyal, a nők és az üres sír húsvétra, Mária és az apostolok lánggal a fejük fölött pünkösdre emlékeztetik. Jobb karján Mária Magdolna látható, aki Bolz-Weber számára sokat jelent: úgy gondolja, ő a jelenlét szentje. Aki ott volt Jézus üres sírjánál, aki jelen volt, és aki jó viszonyban van a sötétséggel. „Ő az apostolok apostola. Az első prédikátor bizonyos értelemben.”
Ami a tanítást illeti, denveri gyülekezetében nem igazán beszélnek Istenről, inkább Isten megtapasztalásának lehetőségét helyezik előtérbe. Nem könnyűzenei dicsőítő énekeket használnak, hanem liturgiát vezetnek le komolyan, amelyben részt lehet venni, amelyre a fiataloknak igényük is van. Nem egy show-t mutatnak be, mint ez egyébként sok, liberálisnak mondott amerikai gyülekezet esetében előfordul.
A tetovált lelkipásztor legkevésbé sem riad vissza a káromkodástól és a nem mindenhol szalonképes frázisok használatától: „Ha keresztények azért kritizálnak, mert csúnya szavakat használok, hát én azt szó szerint leszarom.”
Leggyakoribb imája, amit szinte mindig elismétel saját bevallása szerint: „Istenem, segíts, kérlek, hogy ne legyek egy seggfej.”
Önmaga átalakulásáról és hitéről így vall a könyvében: „…a visszautasításról szerzett személyes élményeim, a teológiai képzésben eltöltött évek, az egyház köré szerveződött életem ellenére mégiscsak ugyanazzal a személyiséggel rendelkezem, mint amivel születtem. Gyakran türelmetlen vagyok és nyers. Az első válaszom majdnem mindenre az, hogy ‘bazdmeg’. Nem gyakran maradok meg ennél az álláspontnál, de majdnem mindig ennél kezdem. Még mindig magam vagyok. Mégis az a tény, hogy most már el tudok mozdulni a ‘bazdmeg’-től valami kevésbé ellenséges felé, és az a tény, hogy ezt a mozdulatot gyorsan meg tudom tenni, nos, még egyszer, ezek miatt hiszek én Istenben.” hvg.hu