Vásárhelyi István Cimboráknak !
Nem akarok hülyeséget írni és melléfogni, ezért nem irok pontos időpontot, de emlékezetem szerint az 1930-as évek második felében történt, hogy egy Lillafüreden élő erdőmérnököt, Mutnyánszky Jenőt megbízta az erdőgondnokság és a vadászati főfelügyelőség, hogy a Bükk keleti részében keressen és jelöljön ki egy olyan helyet, ahová az egyenesen Korzikáról hozandó muflonokat letelepíthetik, majd szabadon ereszthetik. Ő maga mellé véve az akkoriban vöröskatonáskodásuk miatt munka nélkül tébláboló három elválaszthatatlan erdőőrt: Balogi Gyulát, Csorba Józsefet és Orosz Ödönt s hónapokig járván a sziklás vidékeket, végül a Háromkúti- és Garadna völgy között húzódó köves, görgeteges vonulatot választották ki. Ez a terület manapság Mókus-sziklák néven ismert, valószínűleg ez lehet az eredeti neve, de nagyon sokáig mindenki csak Muflonkert néven emlegette. Kár lenne mos azon elmélkedni, hogy melyik a hagyományőrzőbb…
Inkább arról szólnék néhány szót, hogy háromnegyed évszázaddal ezelőtt mennyire másak voltak a viszonyok, a körülmények azon a vidéken.
Az bizonyos, hogy a telepítési hely kiválasztása igen sikeres volt, hiszen a kalandos körülmények között érkezett (Bp.-ig hajón, onnan vasúton Miskolcig, majd lovasszekereken a helyszínre) 16 kos és 4 anya a következő évi szaporulattal 30-ra gyarapodott…Jenő bácsi és Apám elmondása szerint a háború kitörésekor már legalább 100 körül volt az állomány, amely előtt a harmadik évben nyitották ki a kerítést, aminek oszlop-maradványai még az 50-es években is megvoltak. A hely ideálisnak mutatkozott, mert az állatok csak hosszú évek alatt voltak hajlandók elhagyni ezt a területet, éppen ezért az erdőgondnokság még két másik betelepítést is végrehajtott. Az egyiket Létrás-tető mellett, az Olvasztó-tető akkor még sziklás területére, a másikat pedig valahol Feketesár környékén, de itt már fordított ivararánnyal, összesen 30 anyával és 6 kossal.
A Bükk-fennsíkon és a Szilvásvárad felé terjedő területen elszaporodott állomány ennek a két utóbbi telepítésnek lehet a leszármazottja, (ezeknek eredetérről nem tudok), mert azok színükben sötétebbek, mint a Hámor felé, a Szeletára is lehúzódott példányoké. Nagyon érdekes volt megfigyelni a Pisztráng telepről, hogy még a 60-as években a dolomitbánya szintjeihez letermelt erdő helyén kialakult bokros tisztásokon a szarvasok jelentek meg hajnali és délutáni legelészésre (mit sem törődve az akkor még folyó termeléssel), a 2000-es évektől már a muflon-nyájak vették át a helyüket.
Nekem kedvenc helyem még ma is, így fákkal benőve is a Muflon-kerti sziklacsoport, mert a szemközti Köpüsi-szikláról, meg a Magas-kőről Szinte havonta, de egy évben 5-6-szor biztosan nézegettük, távcsöveztük őket Apámmal. Gyerekként mindig ámulva néztem a legördülő kövek között, meg a falakon is teljes biztonsággal közlekedő bárányokat, amint valamelyik öreg riasztó füttyentésére szinte megdermedtek, alig észrevehetővé váltak, aha nem figyeltünk eléggé. Később is, bármikor volt szerencsém bükki csavargás közben összetalálkozni velük, mindig ámulattal töltött el ezeknek a csodás vadaknak az alkalmazkodása, beilleszkedése Hazám élővilágába. Hiszen manapság már nem számít az erdőjáró ember előtt ritkaságnak összeakadni velük, s rájuk kimondottan leskelődők pedig arról számolnak be, hogy nem csak a szarvasokkal, hanem a vaddisznókkal is békésen megvannak, élnek egymással, nem ritka közös legelészésük sem.
Már csak kevesen tekintünk idegen fajként rájuk, hiszen a vadgazdálkodással, erdészettel foglalkozó társadalom is egyenrangú vadfajként kezeli őket.