Újabb egykori diósgyőri labdarúgó, Szlifka Miklós kapcsolódott be a diósgyőri utánpótlás nevelésbe

– Üdvözlünk ismét Diósgyőrben! Két korszakban játszottál itt labdarúgóként, dolgoztál az első csapat mellett, ezúttal mi a feladatod?
– Két csoportban (6-8 és 9-12 évesek) foglalkozom Bánk Zsolt és Borbély Gábor kollégáimmal azokkal a fiatalokkal, akik vagy nem kerültek be a diósgyőri akadémiai képzésbe, vagy a legutóbbi keretszűkítéskor kiperegtek, de a DVTK keretein belül szerettek volna sportolni. Ugyanolyan edzésmódszerekkel dolgozunk az összesen 55 gyerekkel, mint az elitképzésben résztvevőkkel, így a későn érők is esélyt kapnak rá, hogy be-, illetve visszacsatlakozzanak az akadémiai képzésbe. Ezen kívül besegítek a többi edző kollégának, ezért pontosan képben vagyok, hogy milyen szintre kell eljuttatni a fiatalokat. Az én munkámat is dicséri majd, ha sok ilyen lesz, de abban is biztos vagyok, hogy nem lehet mindenkiből profi labdarúgó, viszont mindenkiből lehet egészséges, labdarúgást szerető felnőtt, aki majd szurkolóként, szponzorként legalább annyit tehet a DVTK sikeréért, mint egy ügyes középpályás. Emellett megtartottam a nyékládházi felnőtt csapatot, hat napot foglalkozom a diósgyőri fiatalokkal, vasárnap délután pedig velük próbálok minél jobb eredményt elérni.
 
– Ezek szerint nincs különbség a két diósgyőri csoportra fordított figyelem között?
– Olyannyira nincs, hogy az edzések mellett az idősebbekkel rendszeresen játszunk felkészülési mérkőzéseket, illetve részt veszünk a Bozsik Program keretében szervezett tornákon, illetve a kisebbek esetében fesztiválokon.

– Neked hogyan kezdődött a labdarúgó pályafutásod?
– Krompaszky Gyula, az MVSC első csapatának edzője látott focizni, és ő hívott a Vasút utánpótlásába. Az akkoriban népszerű „Bácsi kérem, hol lehet itt focizni?” tehetségkutatón egészen az országos döntőig jutottam, ahol a legjobb 32 gyerek játszott egymás ellen, a rádió pedig élőben közvetítette a mérkőzést. A bódvaszilasi általános iskola elvégzése után a Kilián Gimnáziumba vettek fel, és ugyan megnéztek a DVTK szakemberei, de elsőre nem tartottak kellően tehetségesnek. Azonban amikor láttak az MVSC serdülő csapatában játszani, akkor élve a „szabad rablás” lehetőségével Diósgyőrbe hoztak. Innen lettem ifjúsági válogatott, összesen 19 alkalommal hívott Dalnoki Jenő. Jó csapatunk volt, de a világbajnoki nagydöntőbe nem sikerült bekerülni. Az U21-es csapatba Mezey György válogatott be, sajnos csak három alkalommal játszhattam egy súlyos térdérülés miatt. Egészen más szinten állt még akkor az orvostudomány,  manapság az artroszkópiás eljárásnak köszönhetően nagyságrendekkel rövidebb ideig tart a lábadozás egy hasonló beavatkozást követően. Ekkor már rendszeresen játszottam a DVTK első csapatában, de megfogott a sérülés. A térdem rendbe jött, azonban valahol hátul mindig ott volt bennem, hogy vigyázzak rá. 

– Hogyan sikerült bemutatkozni az élvonalban, hiszen 1979-ben talán a csúcson volt az aranycsapat?
– Fiatalként hatalmas motivációt jelentettek a telt házas hazai meccsek, amikor mi is ott szurkoltunk a lelátón a nagyoknak. Amikor a Vörös Csillag pályán játszottunk előmeccset, már akkor is több  ezer ember nézett meg minket. Szinte lehetlennek tűnt beverekedni magunkat a bajnoki bronzérmes csapatba. Az ifibajnokságban 4-5 meghatározó gárda volt, a Honvéd, a Vasas, a Dózsa, a ZTE és a DVTK, és nekem ebben a mezőnyben ment jól a játék. Szabó Géza, az első csapat vezetőedzője többször látott játszani, és a döntésére kerültem fel. Amikor beléptem az első csapat öltözőjébe, szó szerint csókolomot köszöntem Salamon Józseféknek. Nagy örömöt jelentett ez számomra, mert rengeteget tanulhattam, ennél már csak az volt nagyobb öröm, amikor leülhettem a kispadra, majd egy Dózsa elleni meccsen 17 évesen negyedórát játszhattam az NB I.-ben. Nem voltam könnyű helyzetben, mert Fekete László és Borostyán Mihály mellett  kellett kivívnom a helyem, később pedig olyan kiváló csatárok voltak a vetélytársaim, mint Magyar Balázs vagy Szalai István. Azonban egyre több lehetőséget kaptam, amivel tudtam is élni. Összesen 62 NB I.-es mérkőzésen játszottam, ami sokkal több is lehetett volna, ha nincs az a sok sérülés. A bal térdem ötször műtötték, de tört el a bordám, félig leszakadt a kisujjam. Eleinte az ifiválogatott miatt is sokat hiányoztam, hiszen nem szolgált előnyömre, hogy hét közben a csapattól távol készültem, igaz az is előfordult, hogy amikor leszálltunk a válogatottal a Ferihegyen, szóltak, hogy az MTK ellen nem a fakóban, hanem az első csapatban játszom. Én pedig oxiztam egy gólt Gáspár Józsefnek. Abból az ifiből Teodoru Vaszlisz jött még velem, a csapat erejét jelzi, hogy ő is milyen szép karriert futott be.

– Az aranykor végeztével a másodosztályban is maradtál Diósgyőrben.
– Amikor kiesett a csapat, Borostyán Mihály, Szántó Gábor és Teodoru Vaszlisz is távozott, engem is hívtak, de maradtam, mert akkor már letelepedtem Miskolcon. Korábban sokkal közelebb jártam ahhoz, hogy a Dózsa játékosa legyek: 1980-ban két gólt is lőttem az újpestieknek, ezért szívesen elfogadtak volna cserébe, amikor a DVTK-nak védőre volt szüksége. Már minden papír rendben aláírásra került részemről,  amikor kiderült, hogy a budapestiek nem tudják egyoldalúan felbontani a védő szerződését, így kútba esett az üzlet. Utána pedig az NB II.-ben is hosszú ideig a Diósgyőr játékosa maradtam.

– Egészen 1989-ig, akkor miért távoztál mégis?
– Eszem ágában sem volt eligazolni, hiszen akkoriban már én viseltem a csapatkapitányi karszalagot. Minden rendben is lett volna, ha nem jelentkeznek anyagi gondok. Ekkor keresett meg az Ózd, hogy segítsek a feljutásban, amire igent mondtam, sajnos az első évben az utolsó mérkőzésen buktuk el a másodosztályt. 

– Egy rövid egri vendégjáték után mégis újra az akkor éppen DFC néven szereplő klub játékosa lettél
– Egerben nem tartottak rám igényt, ezért hazaköltöztem Miskolcra, és a „Papp Jóska” pályán edzettem egyedül. Amikor egyszer a Diósgyőr is ott tréningezett, Sándor István vezetőedző hívott, hogy szálljak be én is, majd a javaslatára leigazolt a klub. Sajnos nem sok hasznára tudtam lenni a csapatnak, mert egy edzésen egy véletlen mozdulat következtében bokaszalag-szakadást szenvedtem, ami miatt ismét fél évet kellett kihagynom, és többé már vissza sem tértem az élvonalban.

– Viszont sokáig fociztál még.
– A felépülésemet követően az osztrák negyedik osztályban játszottam egy Graz közeli kis csapatban. Pénteken kiautóztam, szombaton vagy vasárnap játszottam, utána pedig haza. Gazdag nem lettem belőle, de a korra jellemző, hogy soha annyi pénzt nem kerestem labdarúgással, mint ebben az időszakban. Leginkább mégis azért vagyok hálás a sorsnak, hogy megismertem az osztrák labdarúgó kultúrát. Ezzel párhuzamosan játszottam még a kiemelt öregfiúk bajnokságban, levezetésként pedig Abaújszántón a „körzetiben”.

– Támadóként kezdted, majd védőként fejezted be a pályafutásod. Fokozatosan kerültél hátra, vagy az egyik pillanatról a másikra?
– Kifejezetten gyors játékosnak számítottam, ami a már említett sérülések miatt kopott, ennek ellenére soha nem játszottam a középpályán, jobbszélsőből lettem jobbhátvéd. Ahogy az lenni szokott, a szükség vitt rá, Szlovák László sérülése után Puskás Lajos – aki egyébként akkor nem kedvelte a játékomat, és ezt később ő is elismerte, amikor évekkel később már jó viszonyba kerültünk – engem állított a helyére. A rablóból lesz a legjobb pandúr, leradíroztam az ellenfelem a következő felkészülési meccsen Szlovákiában, én pedig ott ragadtam a védelemben. Már támadóként sem úgy gondoltam, hogy csak a góllövés a feladatom, bátran támadtam a védőket, ezért könnyű volt átállnom. Egyszer az újpesti válogatott Tóth Jokka (Tóth József – a szerk.) rivallt rám egy ilyen eset után Diósgyőrben, hogy takarodjak át a másik oldalra, mire csak annyit válaszoltam nyugodtan: nézz körbe a stadionban, mennyien vannak, és mindenki téged szid, nem engem.

– Segít az edzői munkában, hogy a szádból hitelesen hangzik a védőknek és a támadóknak szóló instrukció is?
– Azon a véleményen vagyok, hogy mindenkinek meg kell tanítani mindent, a támadók is tudják például a szabály adta keretek között használni a kezüket. Nem könyöklésre biztatom őket, hanem arra, hogy tegyék ki bátran a kezüket, ne legyen olyan könnyű elfutni mellettük. Azért kell külön megtanítani őket erre, mert minket a grund tanított, nekik viszont ez kimarad.

– Miután játékosként két időszakban is Diósgyőrben szerepeltél, edzőként is leülhettél a csapat kispadjára.
– A labdarúgó pályafutásom befejezése közeledtével úgy döntöttem, edzősködni fogok, kapóra jött, hogy egykori játékostársam és barátom, Huszák Géza felkérést kapott Bőcsről. Ezzel a társasággal az első évben bajnokok lettünk a megyei I. osztályban, majd az NB III.-ban is. Végül a DVTK és a Bőcs telephelyet cserélt, mi pedig tíz – megyei kötődésű – játékossal Diósgyőrben folytattuk. Bőcsön sem volt rossz dolgunk, de Diósgyőrben messze jobbak voltak a körülmények, a szurkolókról nem is beszélve. Az első félév után a 4. helyen álltunk, amikor ismét jöttek a pénzügyi gondok. Huszák Géza ezért lemondott,  Reszeli Sós István érkezett megmentőként, engem pedig elküldtek.

– Egy rövid ideig álltál a DVTK szakmai stábja élén is.
– Huszák Géza távozása után én vezényeltem le a téli felkészülést, a Nemzeti Teremlabdarúgó Bajnokság selejtezőjében a kispadon is ültem. Nagy élmény volt, még ha rövid ideig tartott, akkor is nagy dolog, hogy a DVTK vezetőedzője lehettem. Ezért is örültem neki, hogy visszatérhettem.

– Nagyon sok helyen dolgoztál edzőként. Nem túl sok csapatnál?
– Ha valahol nagyobb célokat tűztek ki maguk elé, amihez pénzt is szereztek, akkor hívtak engem. Igen ám, de többször előfordult, hogy fél év után elfogyott a pénz, és ezzel együtt a játékosok motivációja, ami együtt járt az álmok szertefoszlásával. Ehhez pedig nem kell edző. De voltak szép évek is, Abaújszántón feljutottunk az NB III.-ba, negyedik helyen végeztünk olyan mezőnyben, ahol Dzsudzsák Balázs a Létavértest erősítette, a Magyar Kupában pedig kivertük a másodosztályú Kazincbarcikát is.

Szólj hozzá a DVTK hivatalos facebook oldalán!