Az Amerikai Egyesült Államokban minden idők legdurvább elnökválasztási kampánya zajlik, a jelöltek már olyan dolgokat is egymás fejéhez vágnak, amikről ők maguk is tudják, hogy nem igazak. A BuzzFeed elemzése szerintpéldául a Trumpot támogató republikánus Facebook-oldalak posztjainak átlagosan 38 százaléka álhír, és a demokraták sincsenek nagyon lemaradva a kamuzásban, ők az esetek 20 százalékában posztolnak konkrét hazugságokat.

De a dolog működik, Hillary Clinton és Donald Trump támogatottsága egyre kiegyenlítettebb, ahogyan közeledik a választás napja.

 

De akárki is nyer, nagyon nehéz dolga lesz elnökként, hiszen a győztes nyakába szakad majd az alaptalan vádaskodásokkal és hazugságokkal végletesen megosztott ország minden problémája. Ráadásul bárki is győzzön, a választók polarizáltsága miatt egészen biztosan hisztériázni kezdenek és csalást emlegetnek majd a vesztes támogatói.

A brutális megosztottság jól látszik a Pew Research Center októberi felmérésén, ami szerint az amerikaiak 81 százaléka úgy gondolja, hogy

Trump és Clinton támogatói nemhogy az ország feladatait és terveit illetően nem tudnak megegyezni, de nem értenek egyet az „alapvető tényekben sem”.

Igen, 81 százalék, azaz több mint az ország lakosságának négyötöde gondolja így. Ez tulajdonképpen azt jelenti, hogy az amerikaiak túlnyomó többsége szerint a szembeálló jelöltek támogatói már abban sem tudnak megegyezni, hogy mi a körülöttük lévő valóság. Egy mindennapi példával szemléltetve ez olyan, mintha két ember nemcsak abban nem értene egyet, hogy merre kell fordulni a következő utcasarkon, hanem abban sem, hogy épp hol vannak.

Ennek az egyik legfontosabb oka, hogy

az információs társadalom vívmányai elhomályosítják előttünkazt a valóságot is, amiben mindannyian élünk.

Egyre kevésbé tudjuk eldönteni, mi valós és mi nem az, ha pedig eldöntjük, akkor általában nem értünk egyet a többi emberrel ebben.

Szörnyű ebbe belegondolni is, de erről jórészt az internet tehet.

Az az internet, amit az elterjedésekor még az egész emberiség a demokrácia, a szabadság és a racionalitás megmentőjeként ünnepelt. Az internet ugyanis hatalmas előrelépés volt a klasszikus liberalizmus nagy gondolkodói egyik legfőbb vágyának elérésében. John Stuart Mill vagy John Milton is azzal érvelt ugyanis a szólásszabadság mellett, hogy ha semmilyen eszme kifejezését nem tiltjuk, akkor létrejön az eszmék piaca, ahol ezek az eszmék, ideológiák, gondolatok és ötletek összemérhetőkké válnak, így pedig szükségszerűen a legjobb, legéletképesebb, leghasznosabb és legracionálisabb fog kiemelkedni közülük.

Az internet ennek lehetett volna motorja, hiszen mindenki a lehető legszabadabban kifejezhette magát rajta mindenféle megkötés nélkül, és a tartalmak szabadon terjedhettek.

De ma már látszik, hogy a világ nem ebbe az irányba mozdult, és valószínűleg a jövőben sem erre fog, a hírek ugyanis nem úgy terjednek a neten, hogy a verseny a legracionálisabbat válassza ki.

Az eredmény jól kivehető: a net tele van összeesküvés-elméletekkel, és olyan emberekkel, akik szerint a 2001. szeptember 11-i terrortámadásokat az amerikai kormány rendelte, hogy George W. Bush elcsalta a 2004-es választást, hogy Obama elcsalta a 2012-es választást, és nem is az Egyesült Államokban született, hogy a világ kormányai eltitkolják az emberek elől a földönkívüliek létezését, a globális felmelegedés hatásait és azt is, hogy mi valójában az AIDS.

Kezdetben jó bulinak tűnt, hogy az interneten soha nem látott mennyiségű médiatartalom közül választhatunk, de mára ez a sokszínűség oda vezetett, hogy a neten megtalálható minden és mindennek az ellenkezője is. Vannak olyanok, akik szerint a globális felmelegedés hatásai olyan súlyosak, hogy évtizedeken belül elpusztul az emberiség, csak ezt titkolják előlünk a világ vezetői, de vannak olyanok is, akik szerint meg a világ vezetői pont azt titkolják, hogy a globális felmelegedés egy nagy kamu.

Az ember pedig – szinte minden eddigi kísérlet szerint – nem racionálisan választ ki egy-egy tartalmat az interneten elérhető sok százmilliárd posztból.

Általában olyan híreket fogyasztunk szívesen, amik megerősítik a prekoncepcióinkat, és ha ezekkel ellentétes hírekbe botlunk, akkor a legtöbb esetben kételkedünk vagy egyszerűen nem hisszük el, amit olvasunk.

Ez érthető is, hiszen ahogy minden részünk, az agyunk is a kényelemre törekszik, és nagyon nem szeretné belátni, hogy eddig valamit rosszul tudtunk vagy rosszul csináltunk. Egy 1967-es kísérletben például kimutatták, hogy a dohányzók nem nagyon hajlandóak meghallgatni a dohányzás és a tüdőrák kapcsolatáról szóló bejátszásokat, és ha lehetőséget kapnak erre, sokkal gyakrabban lenémítják vagy átugorják a bejátszást, mint a nem dohányzók.

1951-ben pedig volt egy elhíresült amerikaifoci-meccs a Dartmouth és Princeton egyetemek csapatai között, ami arról lett ismert, hogy a drukkerek utána hónapokig vitatkoztak arról, hogy mi is történt valójában pályán. Ez volt az első sportesemény, ami után tesztekkel sikerült bizonyítani, hogy a drukkerek általában nem veszik észre a saját játékosaik hibáit és sportszerűtlen viselkedését, míg az ellenfeleknél ugyanezt felnagyítják.

Ugyanígy befolyásolja a hírfogyasztást a politikai meggyőződés is. Aki szentül hiszi, hogy Orbán Viktor a legjobb dolog, ami Magyarországgal történhetett, az kisebb valószínűséggel fog elolvasni egy olyan cikket, ami a Fideszt behálózó korrupcióról szól. Aki viszont mindenhol fideszes korrupciót gyanít, azt nem fogja érdekelni a kormány béremelési politikája vagy a többi olyan hír, amikben esetleg az Orbán-kormány pozitív szereplőként tűnhet fel.

Jó példa erre a migránsválság és az azt követő kormányzati kampány is Magyarországon. A magyar választópolgárok jelentős része eldöntötte magában, hogy a migráns státuszt alapvetően pozitív vagy negatív képzetekhez társítja, és onnantól kezdve az ezeket a képzettársításokat erősítő híreket kereste. Ha ezzel ellentétes hírekbe botlott, akkor vagy elkönyvelte magában, hogy az adott hír kamu, vagy pedig úgy ítélte meg, hogy az csak egy elszigetelt eset, így az esetek többségében a migránsok viselkedéséről még mindig az ő korábbi megítélése a helyes.

Az internetkor elején arról is meg voltunk győződve, hogy a közösségi tartalomgyártással, meg azzal, hogy a kamerákkal és mobilokkal már szinte mindenki tud saját felvételeket készíteni egy eseményről, közelebb kerülünk az igazsághoz.

De ez sem így lett.

Hogy mennyire nem, arra jó példa a Chapman Egyetem kutatása, amiből kiderül, hogy az amerikaiak körében a két legnépszerűbb összeesküvés-elmélet, hogy a kormány eltitkol valamit a World Trade Center elleni terrortámadásokkal és a Kennedy-gyilkossággal kapcsolatban. Eszerint az amerikaiak 54,3 (!!!) százaléka gondolja, hogy WTC elleni merényletről hazudik a kormány, és 49,6 százalék szerint a Kennedy-merényletről sem mondanak igazat.

A két elmélet hívőinek aránya között tehát nincs számottevő különbség. Viszont míg 1963-ban Dallasban, Kennedy lelövéséről 1, de maximum 2 videó készült, addig 2001-ben New Yorkban több ezren készítettek videókat és képeket arról, hogy a repülők becsapódnak az ikertornyokba. Ehhez képest nagyjából ugyanannyi amerikai van, aki valami susmust sejt a dolog mögött, mint amennyi a Kennedy-merényletben kételkedik.

Sőt, ahogyan Farhad Manjoo, a New York Times újságírója bemutatja a 2008-as True Enough című könyvében, a terrortámadásnál pont a rengeteg felvétel lett az összeesküvés-elméletek egyik fő alapja. Rengetegen hiszik például azt, hogy a második utasszállítóról a becsapódás előtt belelőttek egy rakétát a még álló tornyokba. Ezt az egészet egy rossz minőségű kamerafelvételre alapozzák, amin mintha egy villanás látszana a becsapódás előtti másodpercekben. Erről a villanásról hiszik azt, hogy egy rakéta hajtóművének beindítását mutatja.

Ma még több a videós tartalom a neten, mint 2001-ben volt. A világ minden pontjáról, szinte a fontos történések pillanatában elárasztják a netet az adott eseményről készített képek és videók, amiket sokszor kontextus nélkül pakolásznak ki emberek a közösségimédia-falaikra.

A hagyományos híroldalak gyakran bele is szaladnak a pofonba ezekkel a tartalmakkal. Ha például történik valahol egy terrormerénylet, minden olvasó videót akar látni a helyszínről. Ha valaki pont ekkor feltölt a Twitterre egy videót egy másik korábbi terrorcselekményről azt állítva, hogy a felvétel a friss merénylet helyszínén készült, a nagyobb híroldalak is gyakran elhiszik ezt, és lehozzák a videót. Ellenőrizni ugyanis nem tudják ilyen gyorsan a felvétel eredetiségét, és az lebeg a szemük előtt, hogy ha ők nem hozzák le, akkor lehozza más, ezzel elszívva előlük az olvasókat.

A mindent elárasztó vizuális tartalommal az is probléma, hogy az egyre tökéletesebb képszerkesztő programokkal egyre nehezebb megmondani, hogy egy kép vagy videó eredeti vagy manipulált. 2004 áprilisában például egy Irakban harcoló amerikai katona keveredett botrányba, mert előkerült egy róla és két iraki fiúról készített kép, amin a fiúk egy táblát tartanak, a táblára pedig az van írva, hogy a katona megölte az apjukat és megerőszakolta a nővérüket. A kép bejárta az amerikai médiát, a hadsereg vizsgálatot indított, de a katona állította, hogy a kép nem eredeti. Később nyilvánosságra került egy másik kép is, amin a táblán lévő felirat már az volt, hogy a katona megmentette a gyerekek apját és a nővérüket is. A mai napig nem derült ki minden kétséget kizáróan, hogy melyik kép volt az igazi.

Ehhez az egészhez hozzájön egy másik valóságtorzító hatás, hogy a Facebook algoritmusa többnyire olyan híreket lök elénk, amik szintén megerősítik a korábbi meggyőződéseinket. Hogy ez a torzító hatás valóban létezik-e, arról megoszlanak a vélemények. Rengeteg kutató állítja, hogy igen, közben a Facebook által támogatott, saját felhasználókon végzett kísérletek azt állítják, hogy nem, vagy nem olyan mértékben, ahogyan a pesszimisták hitték.

Ezt valószínűleg csak akkor lehetne minden kétséget kizáróan eldönteni, ha a Facebookot köteleznék, hogy tőle teljesen független kutatóknak is engedje meg, hogy használják az infrastruktúráját, erre azonban kevés esély van. Vagy, ha megtörténne is, bizonyára akkor is lenne egy rakás ember, aki egyszerűen nem hinné el, amit publikálnak a kutatók.

Pont ezért nincs sok értelme a folyamatos fact checkeknek sem. Ezek a médiában általában olyan posztok, amik például egy politikus beszéde után leírják, hogy az az adott politikus az adott beszédében miben hazudott és miben nem. Ilyen posztok vannak a 444-en és magyar média több más oldalán is, de sok értelmük nincsen, hiszen ha leírjuk, hogy egy adott politikus hazudott, azt többnyire csak az hiszi el, aki eleve meg volt győződve róla, hogy az adott politikus össze-vissza hazudozik. Na meg, aki olvas bennünket, vagy a Facebookon elé kerül a cikkünk.

Dolgozik a Washington Postnál egy újságíró, úgy hívják, hogy Caitlin Dewey. Korábban volt egy heti rovata, aminek magyarra fordítva az volt a címe, hogy Mi volt ezen a héten kamu az interneten?. Dewey 2015 decemberében végleg lezárta ezt a rovatot. Azt írta, azért, mert semmi értelme nincs. A rovat két éves működése alatt nem kevesebb lett a kamu a neten, hanem sokkal több, és sokkal vadabb elméletek is terjedni kezdtek. Dewey szerint ráadásul a rovata még jobban elidegenítette a Washington Posttól és a hagyományos médiától azokat az embereket, akik elhitték a rovatban megcáfolt baromságokat.

Ez egy ilyen kor, amiben a bizonyítékoknak sincs már semmilyen értékük. 444.hu