A halál nem létezik – állítja Robert Lanza, az Advanced Cell Technology kutatója, aki kijelentését a kvantumfizika útján igyekezett bebizonyítani – írja a filantropikum.com-on Jerome Flynn.

(Mielőtt tovább olvasnád, szeretné a Szerk. megjegyezni, hogy a hasonló témájú cikkek valóságtartalmával kapcsolatban olykor enyhe kétségeink szoktak támadni, ezért utánajártunk, hogy egyrészt a fenti cég létezik, 1994-ben alapították, a professzor létező személy, Bostonban született és 58 éves, másrészt a cikkben leírt kísérletek és tudományos hivatkozások valósak. Az, hogy ezekből milyen következtetéseket vonunk le, már elmélet. Az elmélet próbája többnyire az, hogy igaznak fogadjuk el mindaddig, amíg ellentmondásra nem vezet. Bár az ellentmondás olykor nem a hamis állítás miatt következik be, hanem azért, mert paradigmaváltáshoz érkeztünk.)

A kutató szerint, amikor a test „elemei” lemerülnek, még 20 watt „információs energia” marad. A kvantumfizika eredményein alapuló elmélet az egyetlen univerzum helyett „multiverzumról”, párhuzamos világokról beszél, alapja a biocentrizmus, amelyről itt már írtunk. E szerint végtelen számú univerzum létezik, és minden, ami megtörténhet meg is történik ezekben. Ami viszont nem történhet meg, az csak a halál. Mivel ezek az univerzumok egymással párhuzamosan léteznek, lényegtelen, hogy mi történik egyikben, a történet a másikban folytatódik.

Ha egy test elpusztul az egyik univerzumban, akkor a 20 wattos energetikai magja, ami az agyat számítógépként működtette, nem semmisül meg a testtel. A fizika jó ideje bebizonyította, hogy az energia nem vész el, csak átalakul, ez alapján pedig az információs energiakútja egy másik univerzumban landol.

A kvantummechanika egyik fontos kísérlete a kétrés-kísérlet, amely a fény kvantumjaival, a fotonokkal foglalkozik. A kísérlethez szükség van egy átlátszatlan lemezre, amelyen két keskeny, párhuzamos rés húzódik, egy ernyőre és egy monokromatikus (egyféle hullámhosszú fényt sugárzó) fényforrásra. A lemez egyik oldalára elhelyezzük a fényforrást, a túlsó oldalára pedig az ernyőt. A kibocsátott fény nagy része a lemeznek ütközik, kisebb része azonban áthalad a réseken és szétszóródva az ernyőnek csapódik, jellegzetes képet alkotva azon: sötét és világos sávokat látunk megjelenni. Azonban ha csak az egyik rést hagyjuk nyitva, az ernyőn a fotonok szétszóródva össze-vissza képet alakítanak ki. Az ernyő mindegyik pontja mindkét résből kap hullámokat, azonban a hullámok útja a fényforrástól a réseken át az ernyőig nem lesz azonos hosszúságú, így a hullámok nem lesznek azonos fázisban. A hullámok természetéből fakadó interferencia hatására egyes helyeken erősítik, máshol kioltják egymást.

A kísérlet másik figyelemre méltó eredményét akkor láthatjuk, ha elérjük, hogy a fényforrás egyszerre csak egy fotont bocsásson ki. Ha csak egy rést nyitunk ki, nem kapunk sávokat, csupán összefüggő képet az ernyő mentén. Amikor két résen át egyenként indítjuk a fotonokat, arra számíthatnánk, hogy vagy az egyik, vagy a másik résen haladnak át és nincs társuk, ami kiolthatná őket, tehát úgy kellene viselkedniük, mintha csak egy rés lenne: egyenletes eloszlást várnánk az ernyőn. A valóságban azonban akkor is megjelennek a sávok az ernyőn, ha egyenként küldjük át a résen a fényrészecskéket. A kvantummechanika szerint tehát egy-egy foton ki tudja oltani magát. Valahogy úgy halad át az egyik résen, hogy „tudja” közben, mi a helyzet a másik oldalon. A fizikusok már kimondják: a fényrészecske, bármennyire hihetetlen, egyszerre mindkét résen keresztülmegy. Ahogy átért a két résen, két külön hullámként viselkedik.

Továbbá a kvantumfizika úgynevezett koppenhágai modellje azt állítja, hogy egy részecske viselkedését befolyásolja a megfigyelő és a kísérlet. Azaz a részecske reakciója a megfigyelő személyétől és a kísérlet milyenségétől függ. Senki sem tudhatja hogy a részecske miként viselkedik, amikor épp nem egy kísérlet alanya, de valószínűsítik, hogy ilyenkor egy hullámfüggvényt képez, amely tartalmazza lehetséges összes reakcióinak összes variációját. Abban a pillanatban ahogy megfigyelés tárgyává teszik, a függvény részecskévé válik, mely rendelkezik egy hozzá hasonló összetett párral is és ezzel kapcsolódva hozza létre a mi valóságunkban mérhető megjelenését és viselkedését. A jelenség a „hagyományos fizikában’ egyszerűen nem is létezik illetve annak teljesen ellentmond.

A biocentrizmus szerint így a tér és az idő az emberi elme számára nem egyebek, mint eszköz, a „20 wattos akkumulátor” pedig ezeket úgy rendezi, hogy az érkező információk elérhetők legyenek. Az elmének szüksége van térre és időre, de a „20 wattos akkumulátor” működése ezektől független. Bármi is történik az emberi testtel, az „akkumulátor” az, ami megtapasztalja az átmenetet egy másik univerzumba. Így fordulhat elő, hogy az egyik univerzumban a test meghal, de párhuzamosan egy másik univerzumban tovább élhet. Egyes vélekedések szerint a jövőben az is előfordulhat, hogy párhuzamos énjeink találkoznak. Az is elképzelhető az egyes ének alig különböznek egymástól, míg mások története teljesen más fordulatot vett, így fel sem ismernék egymást.

Robert Lanza szerint, amit most felfedeztek a tudósok az nem egyéb, mint az antik népek mindegyikénél megtalálható Élet, amely összeköti az eget és a földet. Ezt a fizika az Einstein-Rosen-hídnak, vagy ismertebb nevén féregjáratnak nevezi. A „20 wattos akkumulátor” ezt használja az univerzumok közötti energiainformáció cserére. A féregjárat (vagy féreglyuk) vékony, csőszerű képződmény, ami az Univerzum (vagy más univerzumok) két távoli, görbületmentes területét köti össze.

A féreglyukról szóló elmélet a Világegyetem kialakulásának elméleteiből született, közvetlen következménye annak a feltevésnek, hogy a tér pontjai kaotikusan összekötött állapotban vannak vagy lehetnek. Albert Einstein és Nathan Rosen már 1935-ben bebizonyították az egyirányú féreglyukak, a téridő hídjainak lehetőségét. A jelenség neve azóta is Einstein-Rosen híd. Ezeknek kialakulása a fekete lyukakhoz kapcsolódik. A fekete lyuk szingularitása úgy viselkedik, mint egy féreglyuk egyik oldala, ezenkívül instabil, és gyorsan pontszerű szingularitássá válik.

Az 1960-as években John Archibald Wheeler és Robert Fuller számításai szerint a féreglyuk olyan gyorsan omlik össze, hogy azon még a fénysugár sem hatolhatna át. Az elmélet szerint a világegyetemünk egy fekete lyuk közepén található, amelyik egy másik fekete lyuk közepén található, és így tovább. Feltevődik a kérdés, ki az a megfigyelő, aki eldönti, hogy melyik időpillanatban vált univerzumot a „20 wattos akkumulátor”, hogy más tapasztalatokban is része legyen? Sokak szerint a megfigyelő nem más, mint maga az Isten. Ahogy az imádság is mondja: „Mi atyánk, ki vagy a mennyekben (…) legyen meg a te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is”