Ismerjük vajon teljesen, mi és miért történt a 40-es években Európában? És megnyugodhatunk, hogy soha többé nem fog hasonló történni? Nem hiszem. A holokauszt múlt és jövő. Miért? Mert ember embernek farkasa.

Timothy Snyder: Fekete föld című könyve a holokausztról szól. Az oda vezető ideológiáról, arról, hogy a Németország által ténylegesen, vagy csak politikailag elfoglalt területeken hogyan és miért irtották az embereket, elsősorban a zsidókat, de nem csak őket. Arról, hogy hogyan rombolták le az államot módszeresen. Mert tömeges emberirtás kizárólag olyan területeken volt, ahol lerombolták előtte az államot. Vagy a szovjetek, vagy a németek. De leginkább ott, ahol mindketten megtették ezt 1-2 év különbséggel. Ennélfogva az ideológia, ami mentén létrejött a holokauszt ilyen mértékben, a nácik bűne, de azokon a területeken ment végbe szinte tökéletesen, ahol előtte megtapasztalhatták az emberek a szovjet hatalmat is. Persze pogromok voltak mindig is, korábban is.

1941-ben, Chişinău-ban történt pogrom után maradt holttestek

Mi is a pogrom?

Maga a szó az orosz „pusztítás” szóból származik. A pogrom egy kisebbség ellen irányuló erőszakos cselekmény, általában irányítás nélküli, de nem feltétlenül spontán. A középkorban járványok idején fordult elő leginkább, amikor az emberek valamelyik kisebbség bűnének tulajdonították a betegség kitörését, de bármilyen csapás miatt hibáztatták az épp aktuális kisebbséget, amelynek bűne a legtöbb esetben csupán az eltérő vallás, vagy eltérő nyelv volt. Közép- és Kelet-Európában, Oroszországban a mai napig előfordul, igaz általában nem fajul gyilkosságokig. Európa nyugati részén jórészt kiveszett már.

 A 30-as évek Európájában, főként Lengyelországban az antiszemitizmus igen magas lánggal égett, és a lengyelek kormányzati és diplomáciai szinten támogatták Izrael állam létrehozását az akkor brit uralom alatt lévő Palesztina területén. Akkoriban a keresztény egyház is a zsidókat tette kollektív bűnössé Jézus halála miatt (aki egyébként szintén zsidó volt). (Ami persze ha nem történik meg, a hitük szerint nincs megváltás sem, szóval mégis kellett az a kereszthalál, nem?) Az első világháborút követő békeszerződés, és a németek sajátos történelme és felfogása is eredményezte azt, hogy Hitler és a náci párt Németországban törvényes hatalomhoz jutott. A nácik terve akkoriban az volt, hogy egy különálló, egzotikus helyre deportálják az összes zsidót, cigányt, nyomorékot, fogyatékost és homoszexuálist, mivel szerintük ők ökológiai katasztrófát okoznak, már maga a létük is az. (Ez az egzotikus hely eleinte Madagaszkár szigete volt, később Szibéria jeges világát szemelték ki.) Visszavezették a vérvonalukat a bibliai szövegek alapján egészen Jáfetig, Noé egyik fiáig, és az jött ki, hogy a germán nép az egyetlen, ami megtartotta nagyjából vérüknek a tisztaságát. (Bár azt nem tudom, hogy az hogy nem jutott eszükbe, hogy Jáfet is zsidó volt pl.?) Ezt bemocskolni az elfajzottak vérével halálos bűn. (Noénak három fia volt, Sém, a zsidók és arabok atyja (innen jön a szemita, antiszemita kifejezés), Hám vagy Kám pedig az afrikaiak és ázsiaiak atyja.) 

A 30-as évek közepén úgy nézett ki, hogy a hitleri Németország és Lengyelország akár szövetséget is köthet, de végül ez nem valósult meg. A lengyelek megnemtámadási egyezményt kötöttek mind a Szovjetunióval, mind a németekkel, úgy gondolták, hogy ez a két hatalom egymással fog háborúzni a következő években. A náci propaganda része volt ugyanis az is, hogy a szovjet államvezetés csak egy zsidó báb, és ha egy nagyszabású hadművelet során legyőzik a katonai erőt, akkor Szovjetunió szétmorzsolódik. Sztálin félt is Hitler erejétől, és (akárcsak a szövetségesek később) túl is becsülte azt. Ám tett egy látványos gesztust: néhány magasabban szolgáló szovjet titkár valóban zsidó volt, őket eltávolította. Hitler értékelte ezt, és meg is köttetett a Molotov-Ribbentrop paktum. Aztán lerohanták és elfelezték Lengyelországot, később a szovjetek elfoglalták a balti államokat is, majd Hitler egy kicsit elszámolta magát, amikor nekiment a szövetségeseknek is, és lerohanta a szovjeteket.

De ne szaladjunk ennyire előre: maga a holokauszt, a tömeges emberirtás és kegyetlenkedés elsősorban azokon a területeken ment végbe, amelyeket a szovjet majd a német hatalom is elfoglalt. És tévedés lenne azt gondolni, hogy ezekről az emberirtásokról alig kevesen tudtak. Több millió ember halt meg egykori lengyel, lett, litván és ukrán földeken, mindenhol a helyi, korábban szovjetekkel, később a németekkel is kollaboráló jelentős számú lakosság, a katonaság, a rendőrség segítségével történtek a népirtások. Tévedés azt hinni, hogy halálkamrákban haltak meg a legtöbben, a többséget egyszerűen tömegsírokba lőtték. Hogy voltak-e zsidók a kettős kollaborálók között? Igen, voltak. Ahogy lengyelek, ukránok, lettek, litvánok, oroszok is.  Hiszen a németek kivégezték a szovjet kollaboránsokat, de mivel lehet leginkább elfedni, hogy – néhányan meggyőződésből, de sokan kényszerűségből, hiszen nem volt választásuk – összejátszottak a szovjetekkel? Azzal, hogy összejátszanak a németekkel is, és ráfogják a kollaborációt a zsidókra, minden zsidóra, és csak rájuk. Az ember önző, ez természetes dolog, senki nem akar meghalni, szenvedni. Inkább akkor haljon a szomszéd. Hogy a háza, kevés vagyona is az enyém lehet, ha én adom fel őt? Akkor megteszem! Akkoriban ez egy természetes vagyonszerzési és megélhetési politika volt. Persze nem mindenki tett így, szép számmal voltak olyanok, akik mentették és bujtatták ezeket az üldözött embereket.

De ha már szóba kerültek a gázkamrák: eleinte a nőket, gyerekeket, öregeket megkímélték. A német katonák és tisztek elméletileg bármikor megtagadhatták, hogy főbe lőjenek egy embert, nem vont maga után semmiféle következményt, büntetést, ha nem vállalják. Kevés példa volt erre, de volt, és nem örültek ugyan neki a felettesek. A többség mégis megtette. Ugyanezt egy lengyel vagy ukrán pl. nem mondhatta, mert akkor sok esetben kivégezték őt is. A németek ekkor még elég kiforratlanok voltak: a tisztek szerették a piszkos munkát az egyszerű katonára bízni, ők maguk kevesen és ritkán mocskolták be a kezüket vérrel. A szovjetek magasabb szintre tudták ezt emelni, náluk mindenki, akinek engedélye vagy parancsa volt a tömeges kivégzésekre, tiszt volt. 
Németországban kipufogógázzal végezték ki a fogyatékosokat, megadva nekik a „kegyes halált”. Később jött a parancs, hogy minden zsidót, cigányt, stb. ki kell irtani, és a minden alatt a gyerekeket is értjük. Sokan gondolkodás nélkül lőttek le gyerekeket és mindenkit, de sokaknak ez nem ment. Egy német tiszttől jött az ötlet: bezárják őket egy furgonba, aminek a csomagterébe bevezetik a kipufogógázt. Később ez a módszer elterjedt többfelé is, ezek tekinthetőek a valódi gázkamrák előfutárainak. Persze volt olyan, aki sokkal humánusabbnak tartotta, ha szemtől szemben fejbelövi a gyereket, és nem megfullasztja. Mogiljov volt az első város, ahol elrendelték, hogy minden zsidót, tehát a gyerekeket is öljék meg. Egy ott szolgáló (osztrák) német katona a következő levelet küldte a feleségének:

„Az első célzásnál a kezem remegett egy kicsit, de az ember hozzászokik. A tizediknél már nyugodtan céloztam, és biztos kézzel el is találtam sok nőt, gyereket, csecsemőt. Nem felejtettem el, hogy odahaza két gyerekem van, akikkel ezek a hordák ugyanígy bánnának, ha nem tízszer rosszabbul. A halál a mi kezünk által szép, gyors halál volt, azokhoz a pokoli kínzásokhoz képest, amelyeken ezrek és ezrek mentek keresztül a GPU börtöneiben. A csecsemők szép ívben repültek a levegőben, és mi röptükben lőttünk beléjük, mielőtt a testük beleesett a gödörbe és a vízbe.”

A volt szovjet megszállás alatt lévő területeken sokkal rosszabb volt a helyzet: a hanyatt-homlok visszavonuló szovjetek a legtöbb börtönben kivégezték az összes foglyot, és az ő halálukkal aztán feltüzelték a németek a helyi lakosságot, hogy ez a zsidók műve. Innen már adva volt, hogy minden zsidót lőjenek agyon, a lakosság pedig készségesen „beszolgáltatta” őket.
Érdekes dolog egyébként, hogy mennyire másképp kezelték a németek azokat, akik esetleg segítették és bújtatták a zsidókat. Lengyelország és Ukrajna területén ez pl. bűn volt, ha rájöttek, hogy egy lengyel zsidókat segít, akkor sok esetben agyonlőtték a lengyelt is. A megszállt Hollandiában ez nem számított bűnnek, ahogy Franciaországban sem. De keleten igen. Egy szovjet parancsnok mondta a következőt, és igaza volt: „Kelet az SS-é!”. Ott szabad kezet kaptak a kegyetlenségüket, hatalomvágyukat kiélni akarók, nyugaton nem. Ez azért is volt, mert keleten ketten is szétverték az államiságot: a szovjetek és a németek. Ahol megszűnt az állam, ott gát nélkül irthattak, akit csak akartak. Hollandiában, Franciaországban, Belgiumban nem szűnt meg az állam, csak korlátozták azt. Akkoriban hatalmas éhínség söpört végig főleg keleten: amíg 1943-ra kb. másfél millió zsidót öltek tömegsírokba, addig ugyanazokon a területeken nagyjából 3 millió volt szovjet katonát, hadifoglyot , politikai foglyokat éheztettek halálra ún. éhhaláltáborokban. Ezekkel az emberekkel aztán már bármit meg lehetett tenni. Mármint az éhhaláltáborok túlélőivel. Később, amikor elkezdték építeni és átalakítani a hírhedt táborokat, Auschwitzot, Buchenwaldot, stb., ezekből az éhhaláltáborokból toboroztak embereket a táborok fenntartására. 

Chiune Sugihara, egy a sok „szürke mentőangyal” közül, egykori japán konzul

Persze mindeközben ott voltak azok a német tisztek, katonák, azok a lengyel, ukrán, litván, magyar, angol, amerikai, sőt, japán közemberek, azok a politikusok és diplomaták, akik mentették is az embereket. Sokkal több volt, aki vadászta és gyilkolta őket, de ez minden korra igaz: tetszik vagy nem, az ember ilyen. Kegyetlen és elvakítható, szeret uralkodni, és valamiért szereti látni a pusztulást és szenvedést. Persze csak ha ő okozza. De mindig voltak és lesznek olyanok is, akiket ez elborzaszt, akik teljesen logikátlanul ugyan (hiszen az életüket kockáztatják), de mégis szembemennek a kegyetlenséggel. Hogy ez miből fakad? Ez egy megválaszolatlan kérdés. Az biztos, hogy a vallásnak semmi köze hozzá. A hitnek már lehet. A hitnek akár egy jó istenben, akár saját magunkban, akár magában az emberiségben. A neveltetésnek és körülményeknek sincs köze hozzá. Ez magából az emberből fakad. Akkor az életet jelenthette egy állampolgársági papír: nem véletlen, hogy az angolok, amerikaiak és a magyarok, akárcsak Sugihara, számolatlanul osztogatták ezeket a hamis okmányokat. Egy amerikai, magyar, vagy angol, vagy akármilyen más, nem német megszállás alatt lévő állam polgárát nem ölték meg, mert féltek a diplomáciai és egyéb következményektől. Csak a szétrombolt államok polgárait ölték, de őket válogatás nélkül. 

Nagyon fontos és tanulságos könyv, és főleg az utolsó fejezet: a jelen és a jövő. Ma nem fenyeget az a válság, ami a 30-as években jelen volt: kevés volt az élelem. Igaz, az állami vésztartalékok 2-3 hónapra elegendőek csak, de akkor is, szinte elképzelhetetlen, hogy emiatt és az ún. Lebensraum miatt legyen egy újabb népirtás. Népirtások egyébként mindig is voltak, és sajnos lesznek is. De ez, a holokausztnak elnevezett fejezete a történelemnek eddig egyedülálló, ami a méretét, az ideológiáját és a módszereit illeti. Lehet vitatkozni rajta, sőt, kell is. De főképp tanulni kell belőle. Ma a klímaváltozás az, ami okozhat hasonlót. Könnyű az emberiség kollektív bűnösségét (mert a klímaváltozás jelenleg az emberi tevékenység miatt zajlik) ráhúzni egy-egy csoportra, népre, vallásra, és őket kiirtani, elhinni, hogy ezzel megszűnik maga a probléma. De nem fog.

Oroszország ma pl. tagadja, hogy lenne klímaváltozás – ahogy Trump is -, mert az oroszok pénze ebből van. Kína rengeteget költ a „zöld” kutatásokra, az alternatív megoldásokra – nekik semmi érdekeltségük nincs a földgáz, kőolajpiacon. Amerika is elhiszi magáról, hogy ilyen náluk nem történhet meg, hiszen ők különben is a jó oldalon harcoltak akkor. Igen, egy fajilag szeparált hadsereggel. Akkoriban egy néger nem lehetett tiszt pl., és katona is csak nehezen. Mi is elhisszük, hogy csak kényszer alatt tettük, amit tettünk: sokan valóban, de sokan nem. 

Ha nem bánjátok, szeretnék itt elmesélni egy kis családi történetet. Nincs köze a holokauszthoz, inkább csak az emberiség viselkedéséhez. Anyai oldalról sváb származású vagyok, egy sváb községben élek, ahová az 1700-as évek végén, Mária Terézia és József uralkodása idején érkeztek az első lakók (vagyis hát maga a község már ezer éve is lakott terület volt, de a középkorban majd a török idők alatt elnéptelenedett teljesen), az én őseim is – anyai részről legalábbis, apai részről erdélyi származású vagyok – akkor jöttek ide. Ugorjunk. Nagyszüleim 1922-ben születtek, az akkor még szinte teljesen tiszta sváb községben, nagyapám harcolt is a második világháborúban, majd szovjet hadifogságba került, valahol az Ural déli részén volt 4 évig – nagyon nagy bánatom, hogy sosem mesélte el és nem is írta le az emlékeit onnan, megtört emberként tért haza, és sosem beszélt az élményeiről. A háború után a szovjet kézre került Magyarországon megindult a tisztogatás: németek és svábok ezreit lakoltatták ki és vitték Németországba vagy munkatáborokba. Így volt ez a dédszüleimmel is és nagyapám testvéreivel is, dédapámat hordággyal együtt rakták fel a marhaszállító vagonra, már idős, beteg ember volt, aki felkelni sem tudott. De vitték. A nagyszüleimnek szerencséjük volt, ők maradhattak. Úgy ment ez, hogy bekopogtak, szóltak, hogy kapnak egy órát, egy kis táskányi cuccot, némi élelmet, ruhát, ilyesmit összepakolhatnak, és viszlát, a házuk már másé. Olyan magyar és más embereké, akik simán elnézték, ahogy kilakoltatják ezeket az embereket a házukból, amit ők maguk vagy a szüleik építettek, ahol egész életükben éltek. Nagymamám öccse és egyetlen vér szerinti fiútestvére a Málenkij robot során halt meg. A nagyszüleim maradhattak, az volt a szerencséjük, hogy a község tanácselnöke jóbarátjuk volt, aki – a szokástól eltérően – nem feledkezett meg róluk. Pedig a jóakaró magyar szomszédok jópárszor jelentették fel őket, mert kellett volna a házuk valamelyik gyereküknek, ki is csapta az egyik szomszédasszony a balhét egyszer, hogy micsoda szégyen, hogy magyar településen egy olyan utcában, ahol már csak magyarok élnek, ott egy sváb család! Rendes, dolgos, jómodorú, szerényen élő család voltak egyébként. Nagyapám a tanácselnök unszolására be is lépett volna a pártba, akkor jobban jártak volna anyagilag, de amikor a papírt kellett kitölteni, a testvéreinél jelölte, hogy hány testvére van. Azok közül kettő vagy három (már nem emlékszem pontosan, ők utána Amerikába mentek tovább, és a haláluk és nagyapám halála után megszakadt a kapcsolat velük) Németországban él. Mondta a tanácselnök, hogy róluk ne is beszéljen, mondja azt, hogy csak egy testvére van. Erre ő nem volt hajlandó: nem tagadja meg a testvéreit. Így végül sosem lett a párt tagja, de szerencsére békében élhetett: 2003-ban, egy évvel nagyanyám után halt meg. 

Kényszermunka a Málenkij-robot során 

A másik történet is ehhez kapcsolódik: 70-es évek, a szüleim már megvették a telket, elkezdték építeni a házukat. Anyám boldogan pucolja és pakolgatja az ólnak szánt téglákat, dúdolgat közben, szép, nyári nap van. Egy idős nénike sírdogálva áll meg mellette, anyám megkérdezi: miért sír, Annus néni? Tudod kislányom, ott srégen szemben, az a fehér ház, látod? Na, az az én házam volt. Ugyanilyen boldog voltam, amikor építettük, tégláról téglára. És mi történt? – kérdezi anyám. Hát elvették, mondja Annus néni. Egy este megjelentek, bezörögtek, és kizavartak a házunkból, mert be akart költözni oda a Tóth. És nem tehettünk semmit, aznap este az utcára kerültünk, hiába építettük fel a saját két kezünkkel. 
Akkor az egy ilyen világ volt. Sokan visszasírják a régi rendszert. Kérdezem, ezt sírják vissza? Vagy ők lennének azok, akik elvennék mások házát? Vagy egy még régebbi rendszert sírnak vissza? Nem tökéletes a világunk, sőt. Ugyanazok a gyarló, hibás, önző és kegyetlen emberek lakják, akik mindig is lakták. De volt ennél rosszabb is, ahogy még lesz is.

Egy biztos, ezek a dolgok nincsenek még megfelelően kibeszélve, kutatva, megmagyarázva. Főként azok a bűnök, amelyeket a szovjetek követtek el. A mai Oroszország annak a Szovjetuniónak az utóda – elvégre Putyin elmondta, hogy a 20. század legnagyobb tragédiája az, hogy felbomlott a Szovjetunió. Annak a 20. századnak, amelyben két világháború meg egy kis népirtás is volt. Ez az Oroszország nem adta ki még mindig a szovjet aktákat kutatási, tényfeltárási célra. De ez már más téma.

Nagy-nagy köszönettel tartozom a 21. Század Kiadónak, amiért a rendelkezésemre bocsátotta ezt a könyvet. Régi vágyam volt már – a könyvfesztivál óta -, de sosem jutottam odáig, hogy megszerezzem és elolvassam. Bevallom őszintén: már hetekkel ezelőtt elolvastam, de fogalmam sem volt, hogy mit írjak róla. Ennek két oka is van. Az egyik az, hogy vagy idéznék belőle egész oldalakat – annak meg semmi értelme -, vagy csak annyit írnék, hogy olvasd el ezt a könyvet, és ennek sincs semmi értelme. Még most sem tudom, mit is lehetne róla írni. Úgy döntöttem, hogy azon az egy levélen kívül, aminek olvasása után valóban elment az életkedvem – pedig nem vagyok egy gyenge gyomrú ember, lásd a középkori kivégzéses posztomat pl., mindig is érdekeltek ilyesmik, az emberiség és a történelem szép és sötét oldala egyaránt – de akkor és ott le kellett tennem a könyvet. Szóval azon az egy levélen kívül mást nem idézek a könyvből. Olvasd el. Tényleg.

A könyv eredeti címe Black Earth. Ritka eset, de jelenleg a magyar cím: Fekete föld talán még kifejezőbb. Mert egyrészt jelenti azt, hogy ez a könyv a történelem és emberiség egy fekete, sötét, bűnös és véres szeletét mutatja be, a Fekete Földet, másrészt viszont utal arra a náci-német hitre, hogy Ukrajnát el kell foglalni, mert a gazdag, termékeny fekete ukrán föld eltartja a német népet. Az az érdekes, hogy akkoriban a németek valóban úgy gondolták, hogy ott alig élnek emberek, az egy szabad, gyarmatosítható pusztaság. Ahogy egyébként nem is tekintették embernek az ott élőket sem: csak szolganép. 

A szerző, Timothy Snyder, amerikai történész, szakterülete a 20. századi Közép- és Kelet-Európa történelme

A kötet egyébként nagyon szép munka, a fordítással voltak problémáim, úgy érzem, hogy a fordító nem mindig tartotta a lépést Snyderrel, és ez bizony eredményezett néhány teljesen értelmetlen mondatot, és olyan is előfordult, hogy két mondat egymás után teljesen ugyanazt mondta, csak itt-ott más raggal. De túl lehet rajta lépni.

A lapok alján összesen majdnem 1000 lábjegyzet, forrásjegyzet szerepel, minden állítás többféle forrással alátámasztva, az egész maga megrendítő, elgondolkodtató, és külön tetszik, hogy kitekint a jelenre és a jövőre is. Timothy Snydertől olvastam már korábban egy könyvet – nem kizárt, hogy abból is írok majd egy ajánlót, mert nagyon szerettem -, mégpedig A vörös herceg címűt, ami egy elfeledett Habsburg herceg életéről szól. Azzal a könyvével már elérte, hogy minden más könyve is azonnal kívánságlistás legyen. Megvan tőle a Véres övezet c. könyv is, ami Kelet-Európáról szól elsősorban Hitler és Sztálin szorításában. Már tudom, hogy nagyon sürgősen el kéne olvasnom azt is – meglátjuk, mikor jutok oda.

Egyébként ezt a kis gondolatot Voltaire-től hadd tegyem ide a végére. Csak úgy. Célzás és bármi egyéb nélkül. Mindenki értelmezze úgy, ahogy szeretné.

„Nem értek egyet azzal, amit mondasz, de életem végéig harcolni fogok azért, hogy mondhasd.”

Ezt a könyvet pedig ajánlom karácsonyi ajándéknak a történelem iránt érdeklődőknek. A borítóra kattintva elérhetitek:

Kövess minket Facebookon is!