Az ultrák között egyre többször akad kezébe a dobverő

– Rendkívül fiatal vagy, mit szabad rólad tudni?

– 12 éves vagyok. Az avasi Széchenyi István Általános Iskolába járok. Édesapámmal kezdtem meccsre járni már egészen kicsiként, illetve a DVTK labdarúgója voltam 2015 nyaráig.  Itt Földvári Tibi bácsi, Martis Feri bácsi és Borbély Gabi bácsi voltak az edzőim, majd az elmúlt nyáron a Borsod Volánba igazoltam.

– Talán az ultrák legfiatalabb tagjának számítasz, de 12 évesen gondolom nem azonnal a kanyarba szólt a jegyed.

– Amikor még apa hozott meccsre, a Napos Oldalon volt a helyem. Igaz, már akkor is vonzott a kanyar és szerettem volna sokszor átmenni az ultrák közé. Mivel mostanában én veszem a jegyet, azóta apa is a kanyarba jár, az ultrák közé. Mondhatnám úgyis, hogy mostanában én hordom őt meccsre.

– Otthon hogyan viszonyulnak ahhoz, hogy a „keménymagban” szurkolsz?

– Eleinte furcsállották, ám gyorsan megszokták azt, hogy oda szeretek járni. Tudja mindenki, hogy megvan a maga varázsa ennek a közegnek. Nem is féltenek egyáltalán, és amíg nem megy a tanulás rovására a meccsre járás, nincs ellene kifogás otthon.

– A labdarúgó és a kosármérkőzéseken egyaránt ott vagy?

– Amikor csak tehetem, igen. Otthon és idegenben is, ahová csak tudok, elmegyek édesapámmal és a barátaival.  

– Elfogadtak már a közösségben?

– Abszolút. Eleinte csak odaálltam egyszerű gyerekként, és kieresztettem a hangom. Ám azzal, hogy szinte mindig láttak, és az ultrák között voltam, szemet szúrt többeknek. Az idegenbeli túrák pedig egyre erősítették ezt a kapcsolatot. Gyakran együtt utaztunk az utóbbi időkben, ami szintén segített abban, hogy hamar befogadtak.

– Kassán is például ott voltál az első sorokban…

– Igen, oda is édesapámmal együtt mentem. De ő például az itthoni kassaiak elleni meccsre már nem jött el, akkor egyedül mentem. De a hazai összecsapásokra általában egyedül járok. Idegenbe azért elkísér, bár egyszer már előfordult, hogy nem tudott velem jönni, így a Nagyerdei Stadionban játszott Haladás elleni meccsen például a barátaival voltam.

– Fiatalként máris óriási bizalmat kaptál, hiszen kosármeccseken te dobolsz. Ez hogyan jött?

– A Puskás Akadémia – DVTK meccsre együtt utaztunk Mikli Ádámmal, aki a kosárlabda ultrák vezérszurkolója. Azon a mérkőzésen ő volt a dobos, és az egyik kocsmánál, ahol megálltunk az útszélén, bevittük a dobot. Ők énekeltek, én pedig kipróbáltam és nagyon megtetszett. Eleinte csak a félidőben és a meccsek előtt hagyták, hogy „játsszak” vele. A kosármeccseken pedig már egy ideje az én kezemben van a dobverő. A focimeccsen is volt már rá példa, a Paks elleni mezőkövesdi meccsen végig én doboltam.

– Gyorsan beletanultál?

– Viszonylag igen. Ismerem a dalokat, tudom melyikhez milyen ütem társul. Kosármeccseken Ádámra kell figyelnem, hogy ő mit kezd el énekelni, én pedig annak megfelelően kezdem el ütni a dobot. Nem egy nehéz dolog, gyorsan beletanultam. Amikor két dobos van, az már valamivel nehezebb, hiszen oda kell figyelni arra, hogy szinkronban szóljon a dob. Ilyenkor elég csak ránézni a másikra, egy biccentés és már zúghat is.

– Mennyit látsz egy meccsből?

– Általában én ugye a foci és kosármeccsen is nézhettem előre még dobosként is, hiszen a régi stadionban középen volt a dob. Így azért láttam, mi történik a pályán. Mezőkövesden viszont lent, és a tömeg alján doboltam, és figyelni kellett a másik dobost is, úgyhogy sokat nem láttam a meccsből, de ez ezzel jár. Ráadásul a kosárlabda mérkőzéseken a szabályokat szinte még nem is ismerem. A szurkolás és a közösség ereje vitt ki a csarnokba.

– Az iskolatársak, tanáraid mennyit tudnak erről a szenvedélyről?

– Az osztályfőnököm édesapám barátja. Ő azért tudja, hogy nagy Diósgyőr-fanatikus vagyok, de még nem tette szóvá egyszer sem. Az osztálytársaim, barátaim is tudják, hogy mindig megyek a meccsre. Vannak, akiket sokszor szerencsére sikerül magammal elhívni.

– Várod már az új stadiont?

– Igen. Sokkal jobb lesz szerintem a hangulata. Egyrészt azzal, hogy az egész stadion fedett lesz, másabb lesz az atmoszférája a meccseknek. Ez már jobb volt Mezőkövesden, de még Debrecenben is. Ráadásul ott leszünk szinte közvetlenül a kapu mögött. A régi stadionban a kanyarból távcsővel kellett nézni a meccset, ha látni akartuk, hogy mi zajlik a túloldalon.