Ironikusnak tartja a Financial Times (FT) feltörekvő piacokkal foglalkozó rovatának (Beyondbrics) szerzője, Dalibor Rohac washingtoni közgazdász professzor, hogy a budapesti 4-es metrót tavaly ősszel elárasztották a magyar kormány „Állítsuk meg Brüsszelt!” plakátjai. A létesítmény ugyanis óriási uniós támogatással épült és megállítani legfeljebb azokat kellett volna, akik az OLAF, az EU csalás elleni hatósága szerint szabálytalanul költötték el ennek a pénznek egy részét.
Hogy is van ez?
Az ilyen és hasonló ügyek nyomán sokan felteszik a kérdést: finanszírozni kell-e továbbra is az európai adófizetők pénzéből az olyan országokat, mint Magyarország és Lengyelország, amelyek visszautasítják egyes közösen elfogadott uniós döntések (például a menekültek szétosztása) betartását, továbbá visszavesznek olyan közös alapelvek érvényesítéséből, mint a jogállamiság?
Könnyen belátható, hogy az uniós források befagyasztása csak felerősítené Orbán Viktor magyar miniszterelnök és a Lengyelországot ténylegesen irányító Jaroslaw Kaczynski pártvezér EU-ellenes kirohanásait. Nem hozná őket közelebb az európai politizálás fősodrához. Célszerű lenne tehát tartózkodni egy ilyen beavatkozástól, ám ez nem jelenti azt, hogy mindennek úgy kell tovább mennie, mint eddig.
Nem olyan rossz ez
A strukturális alapok számos egymással átfedésben lévő célt szolgálnak a kkv-k támogatásától az infrastruktúra fejlesztésén és a környezet védelmén át a kutatás-fejlesztés (k+f) támogatásáig. A cél az EU regionális különbségeinek csökkentése és az egész térség gazdasági versenyképességének javítása.
A pénzt a nemzeti kormányok osztják el az EU ellenőrzése mellett. A világos prioritások és a tagországok józan mérlegelésének hiánya azonban súlyos következményekkel jár. Számos országban – főként Kelet-Közép-Európában – aszerint osztják el a pénzeket, hogy az növelje az éppen regnáló kormánypártok választói támogatását.
Nem arról van szó, hogy minden pénzt így költenek el, vagy hogy az uniós támogatások miatt jelentek volna meg az uram-bátyám rendszerek a régióban. Az viszont kétségtelen, hogy kliensrendszerek kiépítése, a korrupció, ami korábban is jellemezte a térséget, felerősödött az óriási pénzek beáramlása nyomán.
Mi a megoldás?
Az FT cikkírója szerint az ellentmondást – mármint hogy a támogatások hasznos célokat szolgálnak, ezért továbbra is szükség van rájuk, ám eközben erősítik a nepotizmust – két változtatással lehetne feloldani.
Az első a célok pontosabb meghatározása. A k+f támogatása, illetve a közlekedési vagy távközlési fejlesztések tipikus példái a világos, elérhető céloknak, feltéve, hogy ezekkel kapcsolatban az EU a határokon átnyúló projekteket támogatna. A több szereplő jobban figyelné egymás kezét.
A másik változás nyilvánvaló: az EU-nak közvetlenül magához kellene vennie a pénzosztást az utólagos kontroll helyett. Más szóval lehetőleg ki kell hagynia ebből a tagállamok közigazgatását. A minta az úgynevezett Juncker-terv lehet, amelyben az Európai Befektetési Bank közvetlenül köt üzleteket a projektjeire jelentkező magánvállalatokkal és közigazgatási szervezetekkel, és a banki hitelezés gazdasági követelményeit támasztja velük szemben.
Persze ez a két változtatás sem szűrné ki teljesen a korrupciót és a pazarlást, ám sokkal jobb lenne annál, amit az európai intézmények ma tesznek. Jobb lenne annál, hogy ingyen pénzeket adnak a helyi autokratáknak, akik zsíros részesedést húznak belőlük.