Kadar Balazs 25 év, negyed

évszázad telt el azóta, hogy hivatalosan dolgozni kezdtem az Országos Mentőszolgálatnál. Az alábbi post legyen hát egy kis ünnepi megemlékezés, egy történet abból a több tucatból, melyet az ember sosem felejt el. Köszönöm, hogy az Isten, vagy gondviselés, vagy sors, vagy legyen bármi is, ezt a hivatást adta nekem életre szóló feladatul.
1992. szeptember 1-ét írtuk. Nem voltam még 19 éves sem. Sikertelen felvételim után, kis „hátszéllel” mentőápolóként kezdtem pályafutásomat Miskolcon. Egész életemben ezzel akartam foglalkozni, mióta az eszem tudom mentőorvos akartam lenni, nem kényszerhelyzet volt.
Mai napig azt vallom, hogyha valaki orvos akar lenni, akkor előtte próbálja ki magát az egészségügyben alsóbb szinten is. Legyen mentőápoló, műtősfiú, nővér, asszisztens… Így tudni fogja honnan indulunk, kire számíthat, hogyan épül fel a rendszer, kinek mi a feladata, milyen a faecalia szaga..
Szeptember 1. akkor keddi nap volt. Egy sorstársammal (hívjuk Janinak, mai napig oszlopos tagja a miskolci mentőknek) feszengve álltunk a mentőállomás ambulanciája előtt, ahol „Rudi” bácsi, akit egyébként Bélának kereszteltek szülei, eligazított bennünket. Kezünkbe nyomott egy kb. 80 oldalas, hála Istennek képekkel bőven illusztrált elsősegélynyújtás könyvet, azzal a kitétellel, hogy ezt pénteken jól felkérdezik. Ültünk megilletődve Jánosommal az ambulancián és faltuk a betűket, vizualizáltuk az ábrákat, egymáson gyakoroltuk a kötéseket. Kemény 4 nap volt. Közben jött kisfőnök és nagyfőnök, jóakaró és nagytudású gáncsoskodó, tettek sokan megjegyzéseket, voltak akik drukkoltak és súgtak, néhányan nem, merthogy „orvosgyerek” voltam.
A vizsga sikerült, léphettünk a következő szintre. Hétfőtől 2 hét szekundálás a 232-es szállítókocsin. Boldog voltam. Egész hétvégén a hétfő reggel 7 órát vártam. És mint minden az életben, ez is eljött. Akkor még legalább 16 kocsi futott Miskolcon, a 232-es felakasztott táblája (minden mentőautónak van egy kis jelölt táblája, amelyet egymás után egy drótra felakasztanak így alakul ki a sorosság, azaz kié a következő feladat) kb. reggel 7:30-kor lett lecsengetve. (Minden mentőautó típusnak más és más „csengőjele” van, ezt is meg kell tanulni..)
Szóval megszólalt életem első csengője. Megfigyelőként (szekundáns) vehettem részt még csak a feladat ellátásában, de izgalmam ennél sokkal felfokozottabb volt. A nálam 4-5 évvel idősebb egység vezető mentőszakápoló kipróbált srác volt, értelmes, ügyes, szakmaszerető, korrekt fiú. Hívjuk Robinak. Róbert átvett a szolgálatvezetéstől 3 menetlevelet, 3 alsóvégtagi gipszkontrollosét, akiket el kellett volna vinni a szakrendelőbe, majd vizsgálat után haza. Laza, egy délelőttöt kitöltő feladat.
Legnagyobb meglepetésemre az első betegünk az általános iskolai tornatanárom volt, aki focizás közben eltörte a lábát, megesik az ilyesmi.
Második betegünk az a koldus volt, akire biztosan sok miskolci emlékszik a 90-es évek fordulóján a piac környékén. Mindkét lába amputált volt, hol tolókocsiban, hol a járdán ülve kéregetett, jellegzetes megjelenésére a mai napi emlékszek. Nem lakcímre mentünk, csak úgy a Búza térre, Robi tudta kit kell keresni. Felszedtük a koldust a járdáról, megígértük, hogy ide hozzuk vissza, csak ejtsük meg azt a csonk-kötéscserét a szakrendelőben.. Minden rendben ment.
Harmadik betegünk egy 70 év körüli néni volt. Régi 4 emeletes téglaházak 2. emelet, szegény környék. Robi és a gépkocsivezető, hívjuk Zolinak, „gólyavisziben” lehozták a nénit, beültették az ajtó melleti ülésre. Az én helyem hátul volt a kabinban, feladatom figyelni és szórakoztatni a pácienseket. Igyekeztem.
Nem tettünk meg 10 métert sem, mikor egy járdaszegélyről bakkant le a Nysa és mamácska egy horkantás kíséretében rámborult. Szóltam Róbertenek, mint a mentőegység vezetőjének, hogy szerintem ez nem annyira természetes reakció, ebben a remek kis társaságban itt hátul. Bal válla felett hátratekintve megnyugtatott: „csak elaludt a mama, nem kell parázni”. Jól van, te vagy a szakember, gondoltam, és a nénit minden kanyarban visszatámasztottam az ülésre leborult helyzetéből. Itt jegyezném meg, hogy én azelőtt igazi halott embert még a TV-ben sem láttam és az elmúlt hét tanulmányait sem volt lélekjelenlétem hirtelen alkalmazni. Volt még vagy két elvetélt próbálkozásom a Robi felingerlésére, de sajnos sikertelenül. A tornatanár és a koldus valószínűleg láttak már embert meghalni, mert aggódó tekintettel, síri csöndben drukkoltak nekem, hogy a beteget az ülésben tartsam a szakrendelőig.
Megérkeztünk. Beparkoltunk. Hátsó ajtó kinyit, Róbert benéz. Azonnal konstatálta, hogy itt a baj nem kicsi, de nem izgatta fel magát. Tornatanár és a koldus kérdően néztek rá, egyiküknek kicsúszott a száján a kérdés: táncsak nem?
Róbert: táncsak de. Aki életben maradt szálljon ki! -hangzott a parancs. Míg élek nem felejtem el. A lábatlan és a gipszes kb. 2 másodperc alatt teleportálta magát a Nysából.
A gépkocsivezető 2 hónapja dolgozott mentőautón, én 30 perce. Róbert közölte, hogy ő a két szakrendelős beteget elintézi, mi menjünk vissza a halott nénivel a fiához, közöljük a tragikus hírt, vigyük a körzeti orvoshoz, kérjük ki a megfelelő papírokat, majd szállítsuk a halottasházba és jöjjünk vissza értük, addigra végeznek a vizsgálatokkal.
Félkatonai szervezet volt, nem volt visszapofázás meg kérdés.. Igen. Értettem. És elindultunk. A halott néni, Zoli és én.
Vissza a lakásra. Hogy kell halálhírt közölni? Mit kell, mit szabad mondani? Egyáltalán mit kell csinálni? Megálltunk a ház előtt. Zoli kb. 20 évvel volt idősebb mint én, 2 hónapja még sárgabuszt vezetett Kistokaj-Miskolc-Sajóecseg háromszögben..
Azért mégse ülve lássa az anyját meghalva. Mondta. És igazat adtam neki a magam 18 évével. Átfektettük a nénit a hordágyra és csak ezután csengettünk. Habogás, döbbenet, értetlenség, zokogás, kérdések. Ezek ismétlődnek mindig, csak ma már talán jobban kezelem. Valamit hebegtünk-habogtunk, meg mondtuk, hogy részvétünk, mert láttuk a filmekben hogy ilyenkor ilyesmiket mondanak..
Körzetiorvos. Nem volt akkor mobiltelefon, sem internet.. Találd meg! Megtaláltuk.
Kopogtatás, hát izé, meg úgy volt, meg tessék má szíves lenni.. A körvarázslót nagyon nem hatotta meg a dolog, kérdése nem volt. Kitöltötte a papírokat, felkötötte a lábcédulát és utunkra bocsájtott a halottasház felé.
Kezünk-lábunk remegett. Nagyjából ekkorra realizálódott, hogy milyen ha valaki meghal. A néni ott feküdt a hordágyon fehér lepedővel letakarva a Nysában, mi Zolival elől. Lassan és méltóságteljesen akartuk megtenni azt a 4 km-t a kórházig. 40-45 km/h-val ha mehettünk. Hátra nézni sem mertünk. Az út felénél járhattunk, mikor mondom Zolinak: hogyhogy nem előz meg minket senki pedig milyen lassan megyünk? Valóban, tényleg, vajon miért?
Balra hátra néztem a betegtér felé és azt hittem megsemmisülök. Most. Ott. Azonnal. A körzetiorvosnál elfelejtettük bezárni a hátsó ajtókat.. Ahogy haladtunk, a két jobbra-balra nyíló hátsó ajtó úgy lobogott mint egy bagoly szárnya, nyitott állapotban teljes panorámát adva a betegtérre ahol egy letakart halott az út egyenetlenségét letükrözve fehér lepedő alatt remegett.. Az autók a kétsávos úton mögöttünk 100 méterrel, előzni nem mertek nehogy eléjünk essen egy élettelen test.
Beértünk a kórházba, ügyesen megtaláltuk a patológiát. A reggeli szendvicsét zabáló boncmester azonnal meg szerette volna velünk osztani azt a fantsztikus élményét, hogy milyen csinos és szép 16 éves lányt hoztak ide nemrég, gyógyszerrel lett öngyilkos. Mondtuk, hogy ez minket most kevésbé izgat fel, sőt, ha lehet tudjuk le amit kell (fogalmunk sem volt mit) aztán mindenki menjen Isten hírével.
1992-t írunk, városi kórház. A halottaskamra sem nem hűtött, sem nem szeparált. A hétvégi „termés” a földön, halomban, bokáig áll a lé, szeptember van, 25 fok, a szagokról nem akarnék nyilatkozni. A hullaszag egyébként beleragad az ember ruhájába, bőrébe, orrába.
Bevittük a nénit. Nem akartam volna látni semmit ha erre mód van, de a zsúfoltság miatt elkerülhetetlen volt.. Szemem bal sarkában láttam egy fiatal holttestet, hosszú vörös göndör haj. Nagyon megijedtem. A legjobb barátomnak volt ugyanilyen, nem hétköznapi haja. Óhatatlanul odanéztem. Nem Ő volt. A lány volt, az öngyilkos. Még lehet, hogy belül meleg.. mondta a boncmester kaján mosollyal..
Kifordultam, öklendezetem. Azóta sem jártam ott.
Összeszedtük Robit, a tornatanárt meg a koldust a friss kötéseikkel, gipszeikkel. Hazavittük őket. Kit a járdára koldulni, kit az aggódó feleségéhez a lakásába.
Mission completed, mondanánk ma.
És igen, így kezdődött.. És azóta ezer eset, story, élmény.
És mára már azt is megtanultam, hogy igenis, az élet mindig tud olyat produkálni amire álmodban sem számítanál…És mindig lesz új, szokatlan, rémisztő, hihetetlen. https://www.facebook.com/kadar.balazs.10/posts/10212137782537672