Steiner Kristóf „Ha a falak
beszélni tudnának…”, vajon mit mondanának arról, hogy Trump Jeruzsálemet ismerte el Izrael fővárosaként, egész Amerika nevében?
Tegnap este az Amerikai Egyesült Államok elnöke, Donald Trump bejelentette: az USA mostantól Jeruzsálemet tekinti Izrael hivatalos fővárosának – nagy lépés ez (hogy előre, vagy hátra, azt nemsoká tisztázzuk), mivel bár az izraeli gyerekek eddig is azt tanulták: a főváros Jeruzsálem, a nemzetközi jog Tel Avivot ismerte el az ország fővárosaként. Ezért van az, hogy az egyes országok nagykövetségei mind Tel Avivban állomsoznak Jeruzsálem helyett – ám az Amerikai Nagykövetség hamarosan átköltözik, ezzel pedig kezdetét veszi egy újabb dominó-effektushoz hasonlítható folyamat…
Ám mégmielőtt belemennék abba, miért nem tartom jó öletnek Trump „heroikus” tettét, szeretnék kicsit mesélni arról, én hogy látom a világot. Izraelben élek, ezért gyakran tartanak cionistának – bár szerntem ez is egy mélyen félremagyarázott fogalom: egy igaz cionista nem az izraeliták felsőbbrendűségében hisz, hanem a felelősségükben és képességeikben arra, hogy mindenki számára élhetőbb életet teremtsenek. Neveztek már „zsidóbérencnek”, sokaknak egyenes következtetés, hogy „tiszteletbeli izraeliként” nem érdekel a palesztinok sorsa, és hogy hurrázom az izraeli katonaság áldásos munkáját. Aki viszont egy ici-picit is ismer, akár csak annyira, hogy szökőévente egyszer elolvas egy posztomat, tudhatja: számomra ember és ember között SOHA nem az tesz különbséget, hogy ki melyik oldalán született egy politikai konfliktusnak, ki milyen vallást követ, kinek milyen a bőrszíne, vagy éppenséggel a déd és ük-szüleinek generációja gaztetteket vagy jótetteket követett el.
Mára emberek-építette kerítések és ellenőrzőpontok hálózzák be a Közel-keletet, és lassan az egész világot, a hermetikusan elszeparált közösség pedig börtönre ítéltetett, a fal mindkét oldalán. Engem az érdekel, hogy milyen az egyén, nem pedig az, hogy „ki volt itt előbb”, hiszen minden egyes föld terület a világon kézről kézre vándorol az évezredek során – ennek fényében vannak palesztin és izraeli barátaim, ismerek arab izraelit, akiknek a szülei palesztinnek vallják magukat, ő viszont kikéri magának, mondván: Izraelben született, szolgált az izraeli seregben, izraeli társadalomban szocializálódott. Olyat is ismerek, akinek a családja már harmadik generációs Egyiptomban, mégis palesztinnak vallják magukat – hiszen amit egykor palesztin területnek neveztek, az ma nem csak Izrael földje: Egyiptom és Jordánia is „lecsípett” belőle, mi több, a brit megszállás „Brit Palesztinájának” nagyrésze a mai Jordánia területén volt.
Mindezt nem azért mondom el, hogy felmentsem Izraelt a felelőssége alól, sokkal inkább azért, mert bennem olyan szinten ZÉRÓ a nacionalizmus-szint, hogy abszolút nem érdekel, Izraelnek, Palesztinának, La La Landnek, vagy Háromlábú Kisszéknek nevezik a területet – amíg béke van. Nem érdekelnek ezek a kuki-méregetéses versennyel vetekedő fontoskodó marhaságok, hogy egy akkor most Kolozsvár Cluj -e, vagy Nicosia Lefkosia -e, mindez arra emlékeztet, mint mikor a tulbuzgó nyelvújítók „Kappanhágónak” kívánták újranevezni Koppenhágát, hogy „jobban passzoljon a magyar nyelvbe”. Ez nem azt jelenti, hogy eltfordítom a tekintetem embercsoportok évtizedek, évszázadok óta tartó szenvedéseitől. Inkább azt, hogy a LÉNYEGRE fókuszálva igyekszem olyan megoldásokban gondolkodni, amelyek nem att firtatják, ki b_szta el ötven éve, hanem azt, hogyan hozzuk ki a legjobban a jelenlegi helyzetből – mindenki számára.
Mégis mi értelme azon vitázni, „ki volt itt előbb”, és miért nem az a vitás kérdés, hogy hogyan éljünk együtt – palesztinok, izraeliek, zsidók, arabok, muzulmánok, keresztények, melegek, heteroszexuálisok, vallásosak és fiatal profik, nagy családosok és szinglik, falusiak és nagyvárosiak, és mindenki más – olyan világban, amely mindannyiunkra egyenértékű emberként tekint? Felemelem a hangom az elnyomás ellen, legyen szó palesztinok, tibetiek, zsidók, cigányok, homoszexuálisok sérelmeiről, és igyekszem érzékenyen, nyitottan hallgatni olyanokat is, akik más véleményen vannak, mint én, hogy színesebb, relevánsabb képet kaphassak a világ dolgairól.
Ennek köszönhetem, hogy bár amikor közel egy évtizeddel ezelőtt Izraelbe költöztem, egyre inkább „patrióta” lettem, majd megismerve a jaffai arabok életét, világát, gondolkodásmódját, és átvészelve három helyi háborút egyre közelebb kerültem a „pro-palesztin” gondolkodáshoz, mára pedig jogot formálok magamnak arra, hogy ne bal és jobb oldalban gondolkodjak, hanem az agressziót, hibáztatást és bosszúvágyat tekintsem ellenségemnek – történjen bár izraeli vagy palesztin oldalon. Mindezekkel együtt a mai napig mélyen elítélem az illegális izraeli települések terjeszkedését, és ugyanígy mélyen elítélem a terrorizmust éltető palesztin vezetők társadalomromboló vallási fanatizmusát. Kabbala tanárom, Rav Berg mondta gyakran: „MINDENT TOLERÁLOK, KIVÉVE AZ INTOLERANCIÁT.” Ez rám is igaz. Ezért is esett olyan rosszul, amikor Trump tegnap összetrombitálta a világot, hogy bejelentsen olyasvalamit, amiről fogalma sincs.
Donald Trump sosem töltött annyi időt Izraelben, hogy átlássa, milyen érzékeny a helyzet. Sosem láthatta át, amit én közel tíz év alatt könnyedén: Izrael társadalma óriási változás előtt áll, mert bár Tel Aviv továbbra is egy buborék, amely alatt szabadgondolkodók, művészek, világmegváltók igyekszenek elfelejteni, mi történik a buborékon kívül, a valóságban az ország miniszterelnöke ellen több eljárás folyik, német tengeralattjárók korrupció-gyanús beszerzésétől pitiáner „köz-pezsgő és köz-szivar” lopásig. A valóságban egy-egy mélyen vallásos zsidó vagy muzulmán család világra hoz nyolc gyereket, akiket koránt sem széleslátókörűségre nevel a közegük, ellenben a „felvilágosult” családok egy-egy gyerkőcöt vállalnak, ismerve a felelősségüket.
Donald Trumpnak halvány lila gőze sincs róla, hogy ha mindez ebben az iramban zajlik, legkésőbb 25 év múlva Izrael „zsidó Irán” lesz, ahol egyenesen törvénybe ütközik nem betartani vallási szabályokat és társadalmi konvenciókat. Jeruzsálemet ma kikiáltani Izrael fővárosának olyan, mintha két kanos macskát figyelnénk, akik egymással szemben üvöltve-nyervogva fitogtatják az erejüket, és mereven farkasszemet néznek, majd ahelyett, hogy egyszerűen egy sussal elkergetnénk őket, véget vetve a vitának, közéjük tennénk egy tál szaftos macskakaját – legyen mégvalami, amin megölhetik egymást. Csak sokkal rosszabb – mert nem két kóbormacska konfliktusáról van szó, hanem milliók és milliók életéről.
Trump nem filantróp elveket követve döntött – azért jelölte ki Jeruzsálemet fővárosként, mert számára az egyetlen szempont, hogy megfeleljen a bigott keresztény konzervatív szavazótárborának, akik számára Jeruzsálem fontos zarándokhely, és akik közül sokan pont olyan elvakult „migráncs ellenesek”, mint a mi Viktorunk és hívei. A „Trump ad egy taslit a palesztinoknak” kép tökéletesen illik az elnök CV-jébe, ráadásul ismét remek „az én farkam nagyobb” játékra ad lehetőséget az Európai Parlamenttel és Törökországgal szemben. Mit ér el mindezzel? Természetesen azt, hogy a világban eleve jelenlévő és egyre csak fokozdó Izrael-ellenes „vibe” erősödik, és erősödik. Azt, hogy mi itt Tel Avivban azon agyalunk, vajon hány napunk van még, mielőtt a sértett palesztinok átlőnek pár tucat rakétát Gázából, amire az Izraeli kormány a „nem huzogatjuk az oroszlán bajszát” elvét követve leszőnyegbombázza Gázát.
Mi lesz majd akkor? Az Egyesült Államok segélyeket küld majd a gázai sebesülteknek, majd harcigépeket és katonákat küld Izraelnek – hogy a világ elhigyje, „ő csak jót akar”, mindkét oldalnak. Ám a rideg valóság az, hogy a dominó-sor csak teszi a dolgát azok után, hogy valaki elindította. Ehhez pedig lesz egy-két szava a Hezbollah-nak, az ISIS-nak, Szíriának, Jordániának, Libanonnak, talán Iránnak is. Minket ismét vijjogó légiriadó ébreszt majd fel az ágyunkból, gázai gyerekek véres holttesteit ismét maguk elé tartják majd a terroristák, akik óvodák pincéiben, iskolák mellett lőnek rakétákat Izrelre, ismét összecsapnak majd a „jogunk van megvédeni magunkat” és a „de mégis milyen áron, és ki védi meg őket odaát?” elvek.
Mindez persze tragikus, de ne felejtsük el, hogy a világunk sosem volt egy IKEA játszóház. Határok rendeződtek újra, kormányok estek el és emelkedtek az égig, igazmondó filantrópokról derült ki, hogy manipulatív gazemberek, és igazából a világ folyását tekintve az egyetlen fix dolog amit kijelenthetünk, hogy mindig minden változik, a változásnak pedig nem tudunk, és nem is szabad határt szabni. A legjobb, amit tehetünk, hogy nem hagyjuk magunkat elrántani balra, jobbra, hanem megyünk előre, a lehető leghasznosabb munkát végezve ahhoz mérten, hogy az aktuális életszakaszunkban mekkora megértésünk van a világról. Dióhéjban: igyekezzünk nem ártani, sem magunknak, sem másoknak. Háborúban, békében, Izraelben, Palesztinában, de maradjunk emberek.
Embernek lenni pedig – számomra – azt jelenti, hogy igyekszem felelősséget vállalni a sorsomért, és boldogságot, békét generálni magam körül ez alatt a rövid idő alatt, amit ezen a bolygón töltök, minden lehetséges, rendelkezésemre álló eszközzel. Írással. Étel osztással és megosztással. Kultúracserével. Adománnyal. Azzal, hogy egy szervezet nemes célja mellé állok. De elsősorban azzal, hogy tanulásra, tapasztalásra, és gondolkodásra – majd cselekvésre – ösztönzöm saját magam, és mindenkit magam körül. Különös tekintettel azokra, akik tuti-biztosak, hogy nekik, és csak nekik van igazuk, a világ fekete és fehér, és szentül hisznek benne, hogy egyetlen ideológia mentén ki lehet seperni minden más ideológiát.
Jeruzsálem egy mesébe illő hely, és bár engem már egyetlen nap után fojtogat a közeg, pár órára szeretek megmerítkezni a totális őrületben, a már-már elvilselhetetlen rezgésben: arab árusok egy és ugyanazon pulton árulják a „Free Palestine!” és az „Israel Deffence Force” pólókat, keresztények olyan hatalmas kereszteket cipelnek át a Via Dolorosán, hogy még maga Jézus sem vett ekkorát a vállára, pajeszos zsidók tuszkolják kívánságaikat a Sirató-fal kövei közé, a Mamila sétányon Gucci-napszemüveget viselő, burkába burkolózott lányok shoppingolnak a parókát viselő zsidó asszonyokkal egyetemben, a nagyszakállú ortodoxok hangosan tüntetnek a Shabbatkor nyitvatartó bár mellett, azt üvöltve „Sábesz, sábesz”, csak mert meg merészelsz inni egy korsó sört szombaton, megint máshol pedig „Kéz a kézben” iskolák működnek, ahol a muzulmán, keresztény, és zsidó jeruzsálemi gyerekek együtt nőhetnek fel, és megérthetik: az egyetlen félnivalójuk a saját beszűkült látásmódjuk.
A gyűlölet feledhető. Az együttérzés tanulható. A rasszizmusról le lehet szokni. Ahogy arra is rá lehet szokni, hogy arabok és zsidók helyett érző lényekről beszéljünk. Búcsúzóul álljon itt egy idézet a Talmudból: „Miből gondolod, hogy a te véred vörösebb lenne, nem lehet, hogy felebarátod vére a vörösebb? Legyen felebarátod becsülete oly kedves a szemedben, mint a magadé.”, majd egy mondat Salamon királytól, akire a muzulmán hitvilág is a valaha élt egyik legbölcsebb uralkodóként tekint: „Amiként orcájuk nem egyforma, úgy véleményük sem egy. A tanácsok sokaságában győzelem van.”
Békét Jeruzsálemre, Washingtonra, Budapestre, és az egész világra.