Nos, a múlt hétvégén
kerültem egyet a Bükkben, ami már hiányzott (ugye ki ne szeretne 20 km után kissé lelakott lábain hóban haladni?), mert nem nagyon tudtam kimozdulni pár hétig. Ha elolvasod az egyébként remek hangulatú túra beszámolóját, lehet te is kedvet kapsz kimozdulni. Ugyanis a héten még érkezett hó a már meglévőre – vagy 40 cm!!! -, szóval ha igazi téli hangulatra vágysz nem kell messzire menned (oké, mondjuk Kaposvárról igen, bár onnan meg más hegyek vannak közel…) vár a Bükk
!
Sejtelmes hangulat 800 méteren
Korai keléssel örvendeztettem meg magam a túra napján, hiszen nem a Bükk mellett lakom, így egy jó két órás autózás várt rám, mielőtt kiszálltam az autóból a Felsőtárkánytól Répáshuta felé vezető úton egy buszmegállós elágazásnál. Igazából egy nappal korábbra terveztem a túrát, de aznap ébredés után, ahogy gyorsan csekkoltam a Meteorát az látszott, hogy egész nap csapadék ígérkezik, az meg egy dolgot mindenképp csinál azonkívül, hogy eláztat, mégpedig eltünteti a tájat. Ez pedig lévén, hogy a bükki kövek közül kettőt is útba akartam ejteni kissé lelombozott…
A nehezen követhető ösvény
De sebaj, gondoltam másnap, mikor a nap kisüt a havazás után ragyogó időben fogom róni a kilométereket. Aha. Majdnem. Az eddigi képeken is látszik talán, hogy a nap csak a felhőkön átszűrődve mutatkozott másnap is. Ez van, azért kilátásom csak lesz. Mondatta velem a remény. El is indultam a zöld jelzésen felfelé. Ez az ösvény a Bükk fennsíkra vezető aszfaltutat keresztezgetve halad. A hó itt 700 méter környékén már elég nagy volt, de Felsőtárkányban nem is láttam fehérséget. Fotós szempontból egyébként a napos idő az igazi, mert ilyenkor egyszerűen nincsenek színek, minden nagyon „lapos”….
Behavazott fák
A zöld jelzésről a zöld háromszögre tértem át. Ez már vadregényesebb környék, az ösvényt már nehezebb követni, mert minden egyenletes hótakaró alatt van. Emberi lábnyomok a hóesés óta sehol, csak vélhetően őzek taposták az utat, sokszor ezeket követem. Előszeretettel használják az állatok ezeket az ösvényeket, gondolom gyorsabb a járt út, vagy ilyenek. Ahogy haladtam egy helyen be is vitt a – ha nem is málnásba, de – a jó bokros, cserjés zsákutcába – a nyomok követése. Igen, néha szem elől tévesztettem a jelzést…
A kilátás Három-kőről…
Az első igazi megállót a Három-kőn terveztem. Szépen lepakolok, előveszem az elemózsiám és a tájban gyönyörködve fogyasztom el azt. Terveztem én. Aztán, ahogy közeledtem a csúcshoz egyre több pára nyomult be az erdőbe, a Három-kőre érve pedig kb. 30 másodpercre élvezhettem a fenti kép szerinti kilátást. Utána a köd teljesen ellepte a szirtet, a hó pedig kicsit erősebben kezdett esni. Hát ez van.
Az meg ott a Tar-kő lenne…
Azért a tervhez igazodva levetettem a hátizsákom és ettem egy kis kolbászt kenyérrel, meg ittam forró teát. Nos, kicsit sajnáltam magam, ahogy a betonkockán ülve, csuklyával a fejemen a hóesésben ücsörögtem.Mármint azt sajnáltam, hogy semmi kilátásom sincsen, pedig ritkán járok erre, szóval jó lett volna látni valamit… Viszont ennek a csendes hóesésnek – inkább ilyen hódara volt az – is meg volt a hangulata, ott a csöndben.
A ködben
Innen lefelé folytattam az utat egy igazán varázslatos szakaszon keresztül, ahol a köd a ritkás erdőben végtelen nyugalmat árasztva ült… Azt nem is írtam, hogy ez a kis köd megváltoztatta az eredeti tervet, mert így a Tar-kő meglátogatása teljesen ésszerűtlenné vált, ezért Bánkút felé vettem az irányt a kék jelzésen. Ha sietek – gondoltam higgadtan – még egy leves is beleférhet a Petőfi kilátóval együtt. Na, most azért sok bizodalmam nem volt a kilátással kapcsolatban, mármint, hogy a Bálványon található Petőfi kilátóból majd olyan sokat láthatok körbe, de nem jártam a kilátóban, mióta felhúzták, szóval megér egy próbát – döntöttem el.
Didergés
A kék jelzés a Bükk-fennsíkon keresztül vezet Bánkútig. A fennsík nyáron is nagyon szép, de télen is tartogat meglepetést. Elég csak arra gondolni, hogy van fenn fenyő is bőven, így igazi zord hangulatú részekkel is találkozhatunk. Egész a kék jelzésig amúgy nem futottam össze senkivel. Kb. egy kilométerre a csúcstól taéálkoztam először két sráccal, akik épp Bánkútról jöttek, majd később sífutókat is megpillantottam a távolban párszor. Ahogy közeledtem a síparadicsomhoz azért exponenciálisan nőtt a hidegben szabadban sétálók száma.
Majdnem, mint a Tátrában
Aztán úgy egy óra gyaloglás után megérkeztem Bánkútra. Itt ugye vannak parkolók, meg persze a legfontosabb, hogy ott a sípálya, ez pedig azt jelenti, hogy többen vannak. De mivel hétköznap volt, nem volt tömeg egyáltalán. Hétvégén biztos nagy a nyüzsgés, de most a turistaszálló éttermében is kevesen ebédeltek. Rendeltem egy teát és egy vaddisznó ragu levest és kinyújtóztam kicsit. Nagy szerencse, hogy vannak itt sípályák, mert azok mindig azt jelentik, hogy ki van épülve a terület, amiből a túrázók is profitálnak, hiszen a testmozgás közben nagyon jól esik egy kis meleg étel, ital, kinek-kinek kedve szerint.
Már majdnem Bánkúton
A leves finom is volt, meg jól is esett, újult erővel vágtam neki a Bálványnak. Mindenképp le akartam érni sötétedésig, mert igen nagy fun sötétben túrázni, de azért jobb biztosra menni… Szóval a turistaszállótól 800 méterre van a csúcs, kellemes, néhol kissé kaptatós ösvény vezet hozzá. A kilátó egy átjátszó torony mellett kapott helyet, fémből készült és a legfelső szintjére már egy létra visz fel. Tuti jó cucc. A fémszerkezet havas, jeges volt, meg is csúsztam egyszer, viszont én mondom a kilátás egyedülálló.
Kilátás dél felé a fennsíkra
Elég sokszor használom ezt a szót, vagy valami szinonimáját, mikor ilyen csodás kilátással kerülök szembe, de ez tényleg pazar volt. Mivel azért párás volt a levegő a Tátra csúcsait nem lehetett kivenni, de körben a fennsík hófehérbe burkolózva, meg az, hogy észak felé az alacsonyabb régiókban is fehér volt a táj… Egy kedves miskolci párral találkoztam a kilátó tetején, akik Ómassa felől érkeztek és akiket nagyon irigyeltem, hogy olyan közel laknak a Bükkhöz. Megtudtam tőlük, hogy ebből a kilátóból már a Magas-Tátra csúcsai látszanak legjobban, mert épp északra vannak innen.
Észak felé. Ott lenne a Tátra valahol.
Jól elidőztem odafenn, teáztam, próbáltam rögzíteni, ahogy a távolban felhők úsztak a hegyek között, majd lemásztam és sietve elindultam lefelé a csúcsról. Hamar Bánkútra értem, előtte lehagytam a miskolci párt, akik szánkóval együtt közlekedtek, ami nagyon remek lehet lefelé néhol. A Három-kői kilátás csak nem hagyott nyugodni ezért arra jutottam, hogy a kéken visszamegyek oda és teszek egy próbát, hátha feloszlott a köd. De elnéztem valahol a jelzést és belefutottam egy elakadt autóba. Itt ugye van aszfalt út, igaz nem nagyon lehet használni – kivéve azt, ami Bánkútra megy észak felől -, nos ott küszködött egy autó egy középkorú pár szervezésében.
Jah, szánkóval könnyebb!!
Segítettem kitolni az autót, – ami nem volt egyszerű, azért kellett vele küzdeni a jeges terepen – és folytathatták útjukat. Én pedig arra gondoltam, hogy talán semmi sem történik véletlenül… Lefelé a Nagymezőn is keresztülvágtam. Nagyon egyedi a hangulat arra, mert nem sok fa van, minden nagyon csendes, meg hideg és fehér, olyan kopár, rideg volt. Innen egy órát ereszkedtem még és láss csodát sötétedés előtt már a kocsiban ültem és tartottam hazafelé. A Tar-kőre még terveztem egy pillantást vetni egy parkolótól, de a köd teljesen beborította, ez pedig egyben azt is jelentette, hogy nem hagytam ki semmit azzal, hogy lefelé kihagytam a Három-kőt…
A túra 3 percben
És így zárszóként annyit tudok hozzátenni, hogy ez a hétvége elvileg remek lesz egy havas kiránduláshoz, szóval mindenkit biztatok, hogy vágjon neki. Ha Bánkútig autóval is megy az ember, odafenn remek sétákat, vagy túrát lehet tenni. Találhattok egy kis videót is a túráról, ami három percben ad egy kis hangolódást , ha terveztek fellátogatni!
Ha tetszett a beszámoló a facebook oldalunkat itt követheted!