Makó Szilveszter sokak álmát éli,
de a sajátjaitól még messze jár. Divatfotós Milánóban, rengeteget utazik, többek között Párizsban, Rómában, Nápolyban, és Szardínián dolgozik. Miskolcról indult, de a szerinte túl depressziós városba annyira ritkán jár vissza, amennyire csak lehet. Csalódott Budapestben is, de Berlin felnyitotta a szemét. A világ leghíresebb divatbloggerét fotózza, akiről kiderült: jó barátja is. Interjú.
Mindig a divat érdekelt?
Igen, de ez nem ilyen egyszerű. Nekem van egy szépségideálom, ahogyan látni szeretem a világot és ezt igyekszem minden szituációra ráhúzni. Ezért nem érdekel az, hogy dokumentarista fotókat csináljak. Nekem nem elég az, hogy odamegyek valahová, megkeresem a legjobb szöget, és kivárom megfelelő pillanatot. Persze tisztelem azokat, akik így dolgoznak, nagyon szeretem például a National Geographic természetfotóit, de az nem az én világom. Nekem az kell, hogy mindent én alakíthassak ki, a háttértől, a megvilágításon, a modell haján, sminkjén át a ruháig, a pózig és tökéletes szépséget alkossak. Ez teljesen más kategória.
Szóval előre megvannak a fejedben a képek?
Nagyjából igen, az ízlésviláguk mindenképpen. Az esetek 95 százalékában természetes fényt használok, így számos dolgot befolyásol, hogy hogyan süt a nap. Másrészt ha megrendelőnek dolgozom, mindig vannak keretek. Nagyjából negyven százalékban spontán egy fotózás.
Hogyan kezdődött a történeted?
Édesanyám fodrász volt, saját üzlettel. Talán tizennégy vagy tizenöt éves lehettem az emó irányzat elterjedésekor. Elkezdtem a stílusra jellemző frizurákat vágni és festeni anyukám szalonjában. Senki más nem csinált őrült hajakat a városban, úgyhogy elég sokan jártak hozzám. A bevételből vettem az első kamerámat. A nagyszüleim neveltek fel, velük éltem, ők támogattak mindenben a legelejétől kezdve. Volt spórolt pénzük, ezért járhattam egyetemre. A lehető legjobb helyen szerettem volna tanulni, és akkor úgy tűnt, hogy ez a MOME, oda jelentkeztem, és elsőre fel is vettek.
Csak úgy tűnt?
Igen, csalódás volt. Az első perctől azzal nyaggattak, hogy a divatfotózásban nincs semmi művészi, kezdjek magammal valami értelmeset. Mondták ezt olyan tanárok, akiknek annyi közük van a divathoz, hogy reggelente felvesznek egy farmert meg egy pólót. Fogalmuk sincs róla, hogy mekkora lángelme volt Alexander McQueen, vagy mekkora zseni Raf Simons, hogy mennyi kreativitást és munkát igényel minden szezonban egy új kollekció.
Másrészt, azért jelentkeztem iparművészeti szakra, hogy profi szintű gyakorlati tudást szerezzek fényelésről, retusálásról, digitális és analóg technológiáról, de ezekből nem sokat kaptam. Úgy voltam vele, mindegy, nem állok le senkivel vitatkozni, csak csendben teszem a dolgom, hogy megkapjam a diplomát, mert az volt az első lépés az egyik álmom megvalósításához, ahhoz, hogy a New York-i Parsonson végezhessem el a mesterképzést.
https://24.hu/elet-stilus/2018/03/03/csunya-vagyok-de-ebbol-meritek-inspiraciot/