Ha egyesítették volna erőiket, legyőzhették volna a nácikat az ehelyett inkább egymás ellen harcoló német baloldali pártok.

„Szabadságunkat és életünket elvehetik, becsületünket nem”

– a történelem iránt kicsit is érdeklődő német polgár élete során már biztosan találkozott ezzel az idézettel. Vagy az iskolai történelemórán, vagy a közelmúlt históriájával foglalkozó újságcikkben, vagy a közszolgálati televízióban rendszeresen sugárzott, XX. századi kordokumentumokat feldolgozó adások valamelyikében. Ahol elhangzott, az a német parlament, a Reichstag ideiglenes ülésterme, amikor elhangzott, az pedig az első világháború utáni másfél évtizedes korszak, a weimari köztársaság parlamentjének napra pontosan 85 évvel ezelőtti, utolsó, 1933. március 23-ai ülése. A közösségi médiában is visszakereshető hangfelvétel szerint a szónok megrendülten beszél. Otto Wels, a német szociáldemokraták (SPD) elnöke, akkor még Reichstag-képviselő mintha tudta volna, hogy minden hiába, legfeljebb az utókornak üzenhet.

Így is volt. A Reichstag a szociáldemokrata képviselők immár hatástalan ellenszavazatával elfogadta a felhatalmazási törvényt, ami szabad kezet adott Adolf Hitler kancellárnak, hogy a többé össze sem hívott parlamentet mellőzve, az alkotmányt és minden alkotmányos intézményt megkerülve kormányozzon. A néhány héttel korábban, január 30-án kancellárrá kinevezett Hitler hozzá is kezdett – a végeredmény közismert.

De mi vezetett ezekhez a fejleményekhez? Hogyan vált lehetségessé, hogy a Hitler-féle Nemzetiszocialista Német Munkáspárt (NSDAP) úgy jusson a teljhatalom birtokába, hogy soha nem szerzett abszolút többséget választásokon? Hiszen még 1933. március 5-én, a már Hitler „felügyelete” alatt rendezett utolsó voksoláson is csak a szavazatok 43,9 százalékát szerezte meg, a két előző alkalommal még kevesebbet: 1932. július 31-én 37,4, az év októberében 33,1 százalékot, épp egyharmadot tudhatott magáénak. http://hvg.hu/vilag/201807__weimari_koztarsasag__szocdemek_kontra_kommunistak__kettos_veg__tortenelmi_ongyilkossag