Szólaljon most meg a My Lai-i mészárlás egyik szemtanúja, akinek neve már a vonatkozó cikkekben is előkerült. Larry Colburn közlegény Hugh Thompson zászlós felderítő helikopterének géppuskásaként láthatta, mit művel a C század a faluban… Élénken emlékszik, mi történt azon a végzetes napon.
„Nem voltunk pacifisták. A dolgunkat végeztük, és mikor embert kellett ölnünk, megtettük. De sportból ilyet nem csináltunk soha. Nem lődöztünk csak úgy emberekre. A századunkban fontos volt, hogy fegyvereket is zsákmányoljunk, nemcsak azért, hogy az ölés jogosságát alátámasszuk, hanem mert lélektanilag megkönnyíti a dolgodat, ha azt mondhatod: »Ha nem teszem meg, lelő.«
Egy OH-23-ast repültünk, egy apró, buborékkabinos helikoptert. Légi felderítést végeztünk, ami új elgondolás volt. Ahelyett, hogy csatahelikoptereket küldtek volna, a mi kis gépünket használták csalinak, minket meg fedeztek a csatahelikopterek. Lényegében azért voltunk ott, hogy ránk lőjenek. Nagyon alacsonyan repültünk, és ha találtunk valamit, színes füsttel megjelöltük, viszonoztuk a tüzet, aztán hagytuk, hogy a csatahelikopterek megdolgozzák. »Emberrabló« feladatokat is végrehajtottunk; egyszerűen felkaptunk katonakorú férfiakat a földről és visszavittük őket kihallgatásra. 1968-ban sokszor csináltunk ilyet.
Március 16-án nem sokkal reggel hét után foglaltuk el a helyünket. Csak annyi eligazítást kaptam, hogy letesznek majd egy századot, hogy átfésüljék a falut. Ilyen esetekben még előtte átrepültünk a körzet felett, hogy lássuk az esetleges ellenséges állásokat, vagy kiprovokáljunk, hogy ránk lőjenek. Tiszta, meleg idő volt, pára kavargott a rizsföldek felett. Az első áthúzáskor kiszúrtunk egy egyenruhás férfit, aki karabélyt és zsákot cipelt, épp előjött a fasorból. Thompson annyit mondott: »Ki akarja elkapni?« Azt válaszoltam: »Majd én.« Úgyhogy a gép orrával megcélozta az alakot, leereszkedett alacsonyra és a gyanúsított felé száguldott. Egyértelműen vietkong gerilla volt. Fegyver volt nála, menekült és a következő fasor felé tartott. Akkor sem tudtam volna leszedni, ha az életem múlik rajta. Még repkedtünk egy sort arrafelé, de aznap csak ennél a vietnaminál láttam fegyvert.
Utána My Lai 4, 5 és 6 körül keringtünk. Emlékszem, láttam, ahogy a szállítóhelikopterek meghozzák az amerikai gyalogságot. Előttük repültünk, hogy lássuk, leselkedik-e rájuk veszély, és még mindig senki nem tüzelt ránk. Vásárnap volt, és emiatt rengeteg nő és gyerek sétált kifelé a faluból. Az úton haladtak, kezükben üres kosarak. Kicsit arrébb, My Lai 4-től délre néhány sérült nőt láttunk meg a rizsföldeken. Megjelöltük a helyet füstgránáttal, remélve, hogy a szanitécek majd orvosi segítséget nyújtanak nekik.
Mikor visszatértünk az úthoz, egyre több testet láttunk, ők nemrég még a piacra tartottak. Le se tértek az útról. Halmokban feküdtek holtan. Átpörgettük egymás között, hogy mi történhetett itt. A tüzérségi tűz kapta el őket? A csatahelikopterek? A gerillák? A gyalogság ráérősen fésülte át a falut. Senki sem hasalt, guggolt vagy rejtőzött közülük.
Aztán észrevettünk egy húsz év körül lányt a fűben. Láttuk, hogy fegyvertelen és a mellkasán sérült. Füstgránáttal megjelöltük a helyet, mert az egyik raj nem volt tőle messze. A füst zöld volt, jelezve, hogy semmi veszély nem áll fenn. A vörös az ellenkezőjét jelentette volna. Két méteres magasságban, alig hat méterre lebegtünk tőle, mikor Medina százados odaért, belerúgott a lányba, hátralépett és kivégezte. Ott, a szemünk láttára történt. Mikor ezt láttuk, minden a helyére került. A mieink gyilkoltak.
Mindazok, akiket füsttel megjelöltünk… Hirtelen úgy éreztük, közvetve mi öltük meg őket. Sose felejtem el az asszonyt, aki a fűben rejtőzött. Magzatpózban feküdt. Integettem neki, hogy ne mozduljon, maradjon csendben. Továbbrepültünk felderíteni. Később visszatértünk ugyanoda és ugyanabban a testhelyzetben volt. De addigra már valaki mögé lopózott és kiloccsantotta az agyát. Sosem felejtem el az arcára fagyott rémületet.
Délelőtt tíz óra körül Thompson kiszúrt egy nőkből és gyerekekből álló csoportot, akik My Lai 4-től északkeletre, egy bunker felé rohantak, a sarkukban amerikai katonák. Mikor odaértünk, Andreotta arcokat látott a földbe vájt óvóhely bejáratában. Thompson tudta, hogy pár pillanat és meghalnak, ezért letette a gépet az előrenyomuló amerikaiak és a bunker között. Kiszállt és beszélt Brooks hadnaggyal. Azt mondta: »Ezek civilek. Hogyan szedjük ki őket a bunkerből?« Brooks azt válaszolta: „Én majd kiszedem őket néhány gránáttal.« Thompson nyakán kidagadtak az erek, azt hittem, mindjárt ölre mennek. Visszatért hozzánk és azt mondta: »Ha tüzet nyitnak ezekre az emberekre, mikor kihozom őket, lőjétek le őket.« Aztán elsétált, mi meg egymásra bámultunk. Thompson átment az óvóhelyhez és integetett a civileknek, hogy jöjjenek ki. Kilencen vagy tizen voltak bent.
Bámultuk a gyalogosokat. A csoport fele leült, dohányzott, viccelődött. Ránéztem egyikükre és integettem neki. Ő visszaintegetett és akkor már tudtam, hogy a dolog rendben van, nem lesz itt semmi baj. Nem szegeztek fegyvert ránk és mi se rájuk.
Thompson hívta Dan Millianst, az egyik csatahelikopter pilótáját, a barátját: »Danny, van itt egy kis gond, tudnál segíteni?« Millians leszállt és hallatlan dolgot művelt. Csatahelikoptert ugyanis nem használsz sebesültszállításra, de ő megtette. Felvette azt a pár embert és pár kilométerre onnan letette, elengedte őket. Azt hiszem, kétszer fordult.
Átrepültünk a vizesárok felett, ahol több, mint száz vietnamit végeztek ki. Andreotta mozgást látott, ezért Thompson újra leszállt. Andreotta leereszkedett az árokba. Derékig gázolt a holttestek között, hogy elérje a kisgyereket. Ott álltam a nyílt területen: Glenn odajött és átnyújtotta a gyereket, de az árok annyira tele volt hullákkal és vérrel, hogy nem tudott kikászálódni onnan. Lenyújtottam neki a puskámat és annál fogva kihúztam. A kicsit egy árvaházba vittük. Nem tudtuk, fiú vagy lány. Csak egy imádnivaló kis kölök volt. Végigtapogattam, hogy eltört-e valamije vagy eltalálták-e, de úgy tűnt, épségben van. Nem sírt, csak közönyösen bámult és csupa vér volt.
Emlékszem, akkor úgy éreztem, ezek a katonák itt bosszút akarnak állni. Annyi bajtársukat elveszítették a csapdák meg az orvlövészek miatt, és ki voltak éhezve a harcra. Előző este eligazítást kaptak és hallottam, arra készülnek, hogy odamenjenek és mindent elpusztítsanak. Fegyvert nem is zsákmányoltak. Katonakorú férfit egyet sem öltek meg. Láttam a holtak listáját és több mint 120 ötévesnél fiatalabb szerepelt rajta. Egész életemben ezen tépelődtem, hogy hogy lehet ilyesmit megtenni. Tudom, hogy milyen bosszúra szomjazni, de akkor az ellenséget kell célba venni. Ezek az emberek idősek, anyák, gyerekek és csecsemők voltak. Az, hogy a Vietkong ott éjszakázott náluk, még nem jogosít fel arra, hogy mindenkit legyilkoljunk a faluban.
Vegyük ugyanezt az Egyesült Államokban. Hadban állunk valakivel a saját földünkön. Bejönnek a városkába, megerőszakolják a nőket, megölik a csecsemőket, legyilkolnak mindenkit. Mit éreznénk akkor? És nem egyszerű gyilkosságról van szó: mészárlásról. Éppen csak nem főzték meg és zabálták fel őket. Hogy lehet ilyen mélyre süllyedni?
Colburn később tanúskodott Medina százados ellen, aki azt állította, hogy azért lőtte le a földön fekvő vietnami lányt, mert az a kezét mozdította és ő azt hitte, a fegyveréért nyúl… A századost felmentették. Colburn akkor értette meg, hogy a halottaknak senki nem fog igazságot tenni. Az ezredforduló környékén többször is visszatért My Laiba, ahol újra találkozott az egykor megmentett kisfiúval: „Harminchárom éven át aggódtam Do Ba miatt. Állandóan imádkoztam, hogy mivel csak 4-5 éves lehetett, ne emlékezzen semmire ebből a szörnyűségből. Kiderült, hogy nyolcéves volt. Mindenre emlékszik.” Do Ba hálával gondol rá és társaira, akik megmentették, de nem tud megbocsátani azoknak, akik több száz honfitársát mészároltak le…
A visszaemlékezés Christian G. Appy Vietnam: The Definitive Oral History Told From All Sides (Ebury 2008) című kötetéből való.
https://index.hu/i2/#bloghu/vietnamihaboru/2018/03/28/_a_mieink_gyilkoltak