Karabinszky Tibor elmeséli,
hogy akkoriban családjával a Széchenyi utca 40. alatt laktak – ahogy ő hívja: „a Villanyrendőr sarkán”. Felidézi 1956. december 11-ét: a kijárási tilalmat, a munkából hazasiető embereket és ő hogyan játszott éppen a konyhában a kisvasúttal.
Hirtelen hatalmas zaj zavarta meg a késő délutáni nyugalmat, és a Kazinczy utca felől egy tank, illetve két teherkocsi hajtott be a házuk közelében álló egykori Piva – később Napsugár – cukrászda elé. Csövét Karabinszkyék háza irányába emelte, ezt látva édesapja félrehúzta őket az ablakból, majd eldördült az első lövés, ami eltalálta az épületet.
Következett a második, majd a harmadik durranás. Az ablakon kinézve ekkor vették észre, hogy lángol a Rákóczi-torony, azonban ezzel nem értek véget megpróbáltatásaik. Fegyveres karhatalmisták dörömböltek a kapun, akik be akartak menni a házba. Mint kiderült, azt az információt kapták, hogy valakik tüzet nyitottak az épületből – ez generálta az események sorát.
Később egy szovjet parancsnok látogatta meg őket – folytatja Karabinszky Tibor. Tolmácsa döbbenettel vegyített bocsánatkérését adta át a családnak, hiszen téves parancs volt a történések alapja. Riasztólövés volt a szándékuk, amiből sorozat lett. A harmadik ráadásul gyújtólövés lett, és „nagy valószínűséggel az ő lövedékük találta el a kilátót” – emlékszik vissza Karabinszky Tibor.