Egy fiatal miskolci
tanítónő mutatta meg elsőként, hogy nemcsak a férfiaknak, hanem a nőknek is van keresnivalójuk a magyar irodalom legmagasabb csúcsain.
Bár abban nem vagyunk biztosak, hogy az átlagos irodalomfogyasztóknak (vagy pláne a nem fogyasztóknak) ez azonnal feltűnt akkoriban, de tény, hogy a századforduló környéki Magyarországon – nyilván nem függetlenül attól, hogy az egész irodalmi élet is virágzásnak indult – egyszeriben varázslatosan megszaporodtak az írónők, avagy korabeli kifejezéssel élve a nőírók. Igaz, ez így önmagában különösebb bravúrnak aligha nevezhető, hisz komolyan vehető női irodalom (= nők által művelt, gyakran női témákat feldolgozó, de nem kizárólag nőknek szóló szépirodalom) korábban nem nagyon létezett itthon.
Nem volt magyar George Sand (jó, Szendrey Júlia próbálkozott valami ilyesmivel), se magyar Brontë vagy Dickinson, magyar Madame de La Fayette meg aztán végképp nem, legfeljebb egy-két művelt, szellemesen csevegő, kedvtelésből írogató hölgy bukkant fel néha biedermeier ruhakölteményekbe csomagolva, illetve afféle egzotikus madárként ott volt még a semmilyen hazai áramlathoz vagy klikkhez nem tartozó Nyugat-előfutár, a francia dekadensek és szimbolisták modorában különös tehetséggel verselő vidéki bárónő, Czóbel Minka, de ő annyira radar alatt repült, és annyira nem tudta áttörni a népnemzeti-epigonista üvegplafont, hogy kis túlzással már azelőtt elfeledték, hogy akár egy sort is leírt volna.
A 20. század hajnalán azonban minden megváltozott. Ritoók Emma már egészen korán, 1905-ben bemutatkozott egy mai szemmel is relevánsnak ható feminista alapművel (Egyenes úton – egyedül), megjelent a színen a néhol erotikusba hajló szórakoztató irodalom és az autonóm művészet között utánozhatatlan stílusérzékkel egyensúlyozó Erdős Renée, megkapó szecessziós-impresszionista versekkel és elbeszélésekkel, majd legalább két valóban nagyszerű regénnyel jelentkezett a manapság leginkább antiszemita pamfletíróként és leszbikus ikonként számon tartott Tormay Cécile, Lux Terka pedig futószalagon (de micsoda remekmívű futószalagon!) gyártotta a csendes szomorúsággal hervadó, tovatűnő ifjúságukat sirató, tragikus sorsú nőalakokat, akiket tönkretettek a gátlástalan férfiak, és Budapest című sikerregényében megalkotta az embervért ivó és aranyat evő főváros feneketlen gyomrában megemésztett Schneider Fáni halhatatlan figuráját.
Még legalább két hosszú bekezdésen keresztül lehetne sorolni a századfordulós magyar nőirodalom részben vagy teljesen elsüllyedt reprezentánsait (amire egyszer talán egy külön cikkben sort is kerítünk), de talán ennyiből is látszik, hogy a korábbi évtizedek (vagy hát: évszázadok) pangásához képest tényleg óriási volt a változás, ha nem is az egész országban, de Budapesten mindenképpen. Szomorú, hogy ezek a sokszor valóban ragyogó vagy minimum figyelemre méltó alkotók azóta ennyire kiestek a köztudatból; az egyedüli kivétel talán csak Kaffka Margit, akinek az irodalmi divatok és a politikai rendszerek változásai ellenére többé-kevésbé sikerült máig megőriznie a magyar irodalom nagyasszonya címet (noha a halála utáni egy-két évtizedben még úgy tűnhetett, hogy őt is ejti a hálátlan utókor).
KAFFKA MARGIT
Jellemző, hogy Földes Anna Kaffka-könyve is azzal a megállapítással kezdődik, hogy: „Ha száz embert megkérdeznénk, mit tud Kaffka Margitról, kilencvenkilenc gondolkodás nélkül rávágná: Kaffka Margit a legnagyobb magyar nőíró”, Hegedüs Géza pedig tulajdonképpen ugyanerre jut a Magyar irodalom arcképcsarnokában, miszerint „Mindmáig ő a legnagyobb magyar író-költő asszony.” Ezek persze már harminc-negyvenéves munkák; ha most kérdeznénk meg száz embert – nem is ilyen direkten Kaffka Margitról, hanem csak arról, hogy ki is a legnagyobb magyar nőíró – kilencvenkilenc nyilván azt válaszolná, hogy Szabó Magda. De a maradék egynek bizonyára Kaffka jutna eszébe, ami így száz évvel a művésznő halála után azért nem lebecsülendő teljesítmény.
Persze az ő helyzete már majdnem a kezdetektől fogva is kivételes volt. Arra például nagyobb összegben is mernénk fogadni, hogy Kaffka volt az egyetlen női szerző, akinek írásait annak ellenére is rendszeresen közölte a Nyugat, hogy nem állt semmiféle szerelmi vagy rokoni kapcsolatban a magyar irodalmi élet egyik hímnemű kiválóságával sem, ráadásul már gyakorlatilag az alapításnál is ott volt. Az újság legendás első nemzedékének szereposztása, legalábbis Németh László értelmezésében, nagyjából úgy állt össze, mint ahogy a szuperhősök egyesítik erőiket a képregényekben: Ady volt a Forradalom, Móricz a Nép, Babits a Hagyomány, Kosztolányi a Finomság, Ignotus a Szellem, Szép Ernő a Játékosság, Karinthy a Humor, Kaffka Margit pedig, nos, mindenki nagy meglepetésére Kaffka Margit volt a Nő, vagy ha úgy jobban tetszik, a Kvótanő.
Mindez persze elsősorban nem a korszak írónőinek tehetségéről, hanem inkább az akkori gyakorlatról árul el sok mindent; bár a nagy tekintélyű irodalomtudós, Gyulai Pál kb. ötven évvel korábban írta meg a jó néhány hajmeresztő észrevételt tartalmazó Írónőink című cikksorozatát, az abban foglaltak, úgy fest, még a századfordulón is meghatározták a közgondolkodást: „Az írónő pályáján átok fekszik, a természet és a társadalom nemezise. Lehetnek kivételek, de e kivételek keveset bizonyítanak, mert egyszersmind a kivételes nők csekély írói tehetségét bizonyítják.”
Kaffka Margit karrierje persze azért valamivel a Nyugat 1908-as alapítása előtt indult. 1880-ban született egy Szatmár megyei kisvárosban, Nagykárolyban. Ügyvédként és később főügyészként dolgozó apja, Kaffka Gyula fiatalon elhunyt (bizonyos források szerint öngyilkos lett), édesanyja, a nagynevű, ám elszegényedett nemesi famíliából származó Uray Margit pedig egyedül nem óhajtotta vállalni a további nevelését, úgyhogy a lányt a szatmári irgalmas nővérekhez íratta be. Ott tanítói oklevelet szerzett, majd Budapesten, az Erzsébet Leányiskolában tanult tovább, és polgári iskolai tanárnő lett Miskolcon; noha részint a kényszerűség vitte erre a pályára, szeretett gyerekekkel foglalkozni, így munkáját férjes asszonyként és gyakorló íróként sem adta fel, csak élete legvégén. Verseit először a Magyar Géniusz közölte 1901-ben, és két évre rá, 23 éves korában meg is jelent bemutatkozó kötete, a nem különösebben fantáziadús címet kapó Versek. Bár ez még nem vetett nagy hullámokat, alig egy évvel később érkező első regényére (Levelek a zárdából) már az előkelő pesti irodalmi arisztokrácia is felfigyelt, és a fiatal miskolci tanítónő a következő években egyre többet és többet publikált verseket és elbeszéléseket különböző rangos folyóiratokban, kezdetben még Heltai és Ady bűvöletében.
Közben férjhez ment Fröhlich Brúnó erdőmérnökhöz, megszületett László nevű fia, majd családjával 1907-ben elköltöztek Miskolcról, ebből az „unalmas, pókhálós csizmadiavárosból” a pezsgő Budapestre. Bár házassága az évtized végére zátonyra futott, nagyjából ezzel egy időben végre megtalálta saját szerzői hangját; egy olyan hangot, amit nők (vagy akár férfiak) tízezrei, talán százezrei érezhettek magukénak. Az 1912 és 1917 közt megjelent remekműveiben (Színek és évek, Mária évei, Állomások, Hangyaboly) a dzsentrivilág hanyatlásával és a modern női sorskérdésekkel mániákus aprólékossággal foglalkozó Kaffka Margitot szecessziósan áradó, kiszámíthatatlanul burjánzó mondatai, éles szemű társadalmi és lélektani megfigyelései, kíméletlen, ám tárgyilagos realizmusa és vallomásos személyessége végképp a legnagyobb és legmegbecsültebb regényírók közé emelték, az elit elitjébe; Karinthy róla készítette az egyik legjobb paródiáját, Móricz valóságos dicshimnusszal köszöntötte („olyan magaslatra ért, ahova asszonyíró nálunk még soha”), a mentor és bizalmas jó barát Ady pedig azt írta róla, hogy „Örüljünk Kaffka Margitnak, mert ő a feminizmus már megérkezett magyar diadala, egy asszony-író, akinek nem kell udvarias, hazug bókokat mondani. Erős ember, művész, kinek jó és biztos sorsa van, s minden kritikák se tarthatnák vissza az életben adva adott, kijelölt útjában, mely lendületében az övé.”
A kortársak által jobbára érdekes arcúnak (vagy Szabó Dezső szavaival: megállító arcúnak) és feltűnően szép szeműnek mondott írónő másodszor is férjhez ment, ezúttal egy intellektusban és kifinomultságban jobban magához illő férfihez, Bauer Ervin orvosbiológushoz, az író Balázs Béla öccséhez, és végleg szakított a tanári pályával, hogy kizárólag az írásnak szentelhesse az életét. A háború alatt gyakran látogatta meg a temesvári katonai kórházban szolgálatot teljesítő férjét, és a közvetlen közelről tapasztalt borzalmak hatására egyre szenvedélyesebb pacifista verseket kezdett írni, világnézete pedig fokozatosan balra tolódott.
1918 elején megjelent egy látványos művészi megújulással kecsegtető novelláskötete (A révnél), tavasszal gyűjteményes verseskötettel jelentkezett ( Az élet útján), októberben még lelkesen ünnepelte az őszirózsás forradalmat – és egy hónappal később, 1918. december elsején már halott volt. Alig 38 évesen vitte el az egész Európában pusztító spanyolnáthajárvány. Kisfia, Laci, egy nappal később követte.
Természetesen jelentőségéhez méltó végtisztességet kapott. Ahogy Földes Anna írja: pályatársai közül a legkiválóbbak, Móricz Zsigmond és Kosztolányi Dezső búcsúztatták. Juhász Gyula nekrológjában pedig kimondta azt, amit azóta is hol megkockáztat, hol visszavon az irodalomtörténet: hogy Kaffka Margit Móricz mellett a „legnagyobb mai regényírónk volt”.