Ezek mennek a Facsén. Avas. Szemét, pusztulás mindenfelé

Tegnap délelőtt Miskolcon volt dolgom. Mivel nem sürgetett az idő, felmentem az Avasra nosztalgiázni. Az Avas egy nem túl magas hegy Miskolc közepén, tetején egy TV toronnyal egybeépített kilátóval, de ennél sokkal több. Az én korosztályom számára legenda. Több, mint három évtizede, hogy elköltöztem a városból, és azóta csak nagyon ritkán voltam az Avason. Boldogult fiatalkoromban nagy élet volt itt. Több borpince, halászcsárda, és egyéb műintézmény tette lehetővé, hogy a fiatalság tudjon hol táncolni, beszélgetni. Kisgyerek koromban jó szánkópályák is voltak telente. Parkok, függőkertek, és sok virág. Volt egy speciálisan miskolci vaker, miszerint: Miért tiszta az Avas? Mert minden este körbekefélik. Szóval nyáron volt hova elbújni azzal, akivel el akart bújni az emberfia, vagy lánya. Valahol ezeket az emlékeket keresni indultam el a Palóczy László obeliszktől a kilátó felé vezető szuszogtató úton a februári csípős hidegben. Ami fogadott, a hihetetlen lepusztultság, igénytelenség, és kifosztottság volt. Amire falfirkát lehet festeni, azon volt. Amit össze lehet törni, az össze volt törve. Rá kellett jöjjek, az emlékek már csak a szívemben élnek, esetleg azok a szívében, akikkel a rég letűnt napokon arra csavarogtunk. A szórakozóhelyek bezárva, romba dőlve. Szemét, pusztulás mindenfelé. Pedig lehetne még itt életet csinálni. Minden adottság ott van a hegyen. Az akarat hiányzik, hogy ismét élet töltse meg a szomorú, elhagyatott helyeket.