Nyitány

A nyitány operák, zeneművek hangszeres bevezető zenéje. Az operák, balettek fontosabb
dallamainak összegzése. Egy képzőművészeti kiállítás címeként a nyitány lehetőséget nyújt a
visszatekintésre, néhány jellegzetes képi motívum bemutatására. Miskolcon 40 éve volt önálló
kiállításom a Mini Galériában. 1979-ben, tehát abban az évben volt az első igazán fontos művészi
megnyilvánulásom, a Zongoraégetés című performansz. Egy tönkrement, leselejtezett zongora
lábait, billentyűzetét használtam fel ehhez az akcióhoz. A zongora tömegét ívesre hajlított fém váz
és az azt beborító fólia jelezte. A fólia alatt helyeztem el a kicsorbult billentyűzetet. A fölé hordott
avar és a klaviatúra együtt égett. Közben Ady verseket, a Párizsban járt az ősz kezdetűt és a Fekete
zongorát olvastam, a látványt dokumentáltam. „Barabás performansza erősen szimbolikus volt,
amely hemzsegett a korszak és a hely predesztinálta jelképektől: egy fiatal művész a polgári élet egy
szimbolikus tárgyát, a már senki által nem használható, tönkrement zongorát a »legvidámabb
barakk« népautójával, egy Trabanttal szállította a Kertészeti Egyetem Arborétumába. Ebből is
látható, hogy milyen tartalmi és kontextusbeli szakadék választotta el az újrealisták ( nouveau
realisme – francia irányzat a 60-as években.) akcióját Barabás zongoraégetésétől. A destrukciós
szándék (azaz a tény, hogy látszólag pusztítani kívánt) is csak a felszínes közelítés eredménye lehet:
jobban igazodik Barabás aktusa az áldozatbemutatáshoz, mint a pusztításhoz, még akkor is, ha az
égetés maga pogány rítusok emlékét idézi.” Írta Szabó Noémi művészettörténész a Hungartnál
2011-ben megjelent kismonográfiában.
1981-ben készült a másik régebbi „dallam”, a Kettős elmozdulás című öt darabból álló
festményem. Egy barokk angyal mozdul ki az amúgy is fogyó képmezőből, – üresség, fekete
felület marad utána. Megjelenik ebben a képben is az ismétlődés, ami aztán egyre fontosabbá válik
az újabb munkáimban. A z emberalak elmaradt a képeimből. A pianínók és zongorák belső
mechanikája, vagy egy-egy gesztus, képi motívum ismétlődik munkáimban. Végtelen variációs
lehetőséget kínálva, de idővel mégis változva.
Bár az elmúlt 40 év időszerűvé teszi a visszatekintést, az életmű-kiállításra még várni kell. A
most kiállított anyag zöme az elmúlt négy-öt évben készült. A pianínó és zongora belső
mechanikáiból összeállított spirál alakú síkplasztikák a rövid dallam- és ritmusképletek
ismétlődésén alapuló repetitív zenéhez hasonlíthatók. A könyvtárgyak a digitalizáció kapcsán
megváltozott helyzetű könyvről szólnak. Egy részükön régi kottafüzetek borítólapját láthatjuk igazi
zongorabillentyűkkel, nagyítólencsékkel, más tárgyakkal együtt. Ilyen a meghívón és plakáton
látható Ouverturen című kottakönyv, amin négy kisebb nagyítólencse fog közre három végsőkig
redukált zongorabillentyűt. A zongorát valaha látott ember számára a három billentyű felidézi a
hangszert. A nagyítók a „könnyebb áttekinthetőséget” és a kottaborító grafikájára rímelő körformák
beemelését teszik lehetővé.

Újabb könyvtárgyaim forrásai a 80-as évektől az ezredfordulóig összegyűjtött katalógusok,
folyóiratok, művészeti könyvek, meghívók. Sok minden a felszínre bukkan a lapok mélyéről. A
leletekből úgy komponálok, ahogy a képeimen. A felszínre jutott, juttatott színekből, betű-
töredékekből, adat-fragmentumokból áll össze a „kép”.
Összekapcsolja a legkorábbi munkáimat és az idén készült Billenő végtelen című szobromat
az alapanyag, vagyis a zongora és a zenei képzettársítások lehetősége. Hasonló kapocs a színesség
és a fekete képmező jelenléte a festményeknél vagy a síkplasztikák hátterében. A zenében magától
értetődő a többszólamúság. Törekvésem, hogy a képi-plasztikai jelenségek egymás melletti, egymás
alatti „vonulása” egy közös, ritmikailag, fogalmilag is értelmezhető képiséget eredményezzen.
Ebből áll össze az én nyitányom 2019-ben, a Miskolci Galériában.

Barabás Márton
2019. március 6.