DrPepper, Schweppes, 7Up, Green Mountain Coffee, Jacobs, Douwe Egberts, Pret a Manger, Krispy Kreme, Calvin Klein, Chloé, Wella, Durex óvszer, Nurofen, Calgon.
Ezek közül a márkák közül egykettő biztosan ismerős mindenki számára. Lehet velük találkozni evés, ivás, tisztálkodás, kávézás közben. A közös bennük az, hogy részben vagy egészben mindegyikhez köze van a JAB Holding vállalatnak. Egyes márkák esetében többségi tulajdonos, más márkáknál kisebbségi befektető.
A JAB Holding tulajdonképpen egy vagyonkezelő és befektető vállalat, ezen a cégen keresztül irányítja a vállalatbirodalmát Németország második leggazdagabb és egyben legrejtélyesebb családja, a Reimann-család.
A Reimann-testvérek nagyon visszahúzódó életet élnek, kerülik a nyilvánosságot, még a cégvezetésben sem közvetlenül vesznek részt. Többek között emiatt is robbant nagyot, amikor múlt hét vasárnap az egyik legnagyobb példányszámú német lap, a Bild am Sonntag megírta, hogy Reimannék felmenői elkötelezett nácik voltak, akik személyesen is kihasználták és kizsákmányolták a háború áldozatait, a cégük pedig hadifoglyokat és orosz civileket dolgoztatott.
Mindennek maguk a Reimann-testvérek mentek utána, akik felbéreltek egy történészt, hogy kutassa ki családjuk szerepvállalását a náci uralom idején. Gyanús lett nekik, hogy talán még sem minden úgy történt, ahogy korábban gondolták. Az eredménytől aztán falfehérek lettek, mindez pedig kicsit rávilágít arra is, hogy a világtörténelem egyik legborzalmasabb diktatúrájáról még 70 évvel a második világháború vége után sem tudunk mindent. A német cégek és iparosok között pedig bőven lehetnek olyanok, akik nem néztek szembe a náci múltjukkal.
A titokzatos család
Reimannék sikere 1828-ban kezdődött, amikor Ludwig Reimann kémikus és Johann Adam Benckiser találkoztak, és közösen kezdtek dolgozni. A gyáruk 1858-ban költözött Ludwigshafenbe, hogy aztán több mint egy évszázadon keresztül működjön ott. Reimann végül elvette Benckiser lányát, így a két család egyesült. Ekkor már bőven német nagyiparosnak számítottak. A fia, Albert Reimann vitte tovább a céget, majd 1923-ban csatlakozott a céghez a fiatalabb Albert Reimann is. Ő végül az apja 1954-es halála után vette át céget, és rögtön át is alakította a vegyészettel foglalkozó vállalatot, onanntól a kezdve a fő profil a háztartási és fogyasztói termékek gyártása lett. Lényegében ez az üzleti irányváltás tetőzött azzal, amikor az új évezredben a cég bevásárolta magát a világ meghatározó üdítő, kávé és éttermi márkáit tulajdonló cégekbe (de azért maradt valami a higiéniai vonalból is).
Az ifjabb Albert Reimann 1984-ban halt meg, a céget pedig nem kevesebb mint kilenc gyermekére hagyta. Mind a kilencen örökbefogadott gyermekek voltak, és mind 11,1 százaléknyi részesedést örököltek a vállalatból, aminek a nagy részét azóta már eladták, hogy helyette megalapítsák a JAB Holdingot. A vállalatirányítási módszerük azonban az évtizedek alatt nem változott: a holdingot a családtagok csak közvetve irányítják, az operatív ügyeket olyan topmenedzserek viszik, mint például Peter Harf, aki 1981 óta dolgozik a cégnél. A végső döntés a családtagoké, de a napi ügyekbe nem folynak bele.
A Forbes szerint a kilenc testvér olyannyira igyekszik visszahúzódóan élni, hogy erről külön megállapodtak egymás között: amennyire lehet, távol maradnak a nyilvánosságtól.
A Sky News szerint ennek voltak előzményei, egészen apjuk haláláig ugyanis ők sem igazán tudták, hogy a leggazdagabb németek közé tartoznak. Fogalmuk sem volt arról, hogy apjuk nem csak dolgozni jár a ludwigshafeni gyárba, hanem konkrétan ő a tulajdonos. A halála után azonban ők örököltek, így megtudták. 1996 és 2003 között négyen a testvérek közül kisvásárolták a holdingból a többieket.
Állítólag kényelmes, de nem kirívó életet élnek. Pedig Németország második leggazdagabb családjáról van szó, a BBC szerint összesen 33 milliárd eurós vagyonnal rendelkeznek, bár ezt nehéz pontosan felbecsülni. Ez több, mint tízezer milliárd forint.
A négy testvér, akik még mindig tulajdonjoggal bírnak a világ legismertebb márkái közül legalább egy tucatot birtokló cégben: Renate Reimann-Haas, Wolfgang Reimann, Stefan Reimann-Andersen és Matthias Reimann-Andersen.
Ők mindannyian elfehéredett arccal hallgatták azt a beszámolót, amit idén év elején prezentált nekik Paul Erker történész a család múltjáról, elsősorban az apjukról és a nagyapjukról, idősebb és ifjabb Albert Reimannról.
Erkertet a család bízta meg még 2014-ben, hogy tanulmányozza a történetüket. Minderre azután került sor, hogy a családi dokumentumokat olvasgatva a testvéreknek állítólag gyanús lett, hogy talán a felmenőieknek nagyobb szerepük is lehetett második világháború során, mint amiről addig tudtak. Az apjuk és a nagyapjuk korábban egyáltalán nem beszélt arról, mi történt a családdal a náci uralom alatt.
A történész vizsgálata még nem fejeződött be, a német sajtó érdeklődésére sem volt hajlandó részleteket elárulni róla, a Bildben azonban több információ is megjelent ezzel kapcsolatosan. Ezeket az információkat a JAB Holding egyik vezetője, a család szóvivője, Peter Harf is megerősítette. Sőt, azt mondta, hogy a családtagok falfehéren, szégyenkezve hallgatták Ekert, amikor az év elején bemutatta nekik, mire jutott ezidáig.
A történész szerint idősebb és fiatalabb Albert Reimann nemcsak, hogy kiszolgálták a náci rezsimet, hanem személyesen is elkötelezett nemzeti szocialisták voltak, akik szörnyen bántak a gyárukba küldött szerencsétlen munkásokkal.
A kényszermunka általános volt Németországban a második világháború során. Közel 12 millió embert kényszerítettek a nácik arra, hogy kiszolgálják a német ipart és hadigépezetet. Zsidók, hadifoglyok, a megszállt országok polgárai voltak közöttük. A kényszermunka csúcsán ez a munkaerő a teljes német munkaerő 20 százalékát tette ki. Többek között ilyen, kényszermunkát végző emberekről szól a Schindler listája című film is. A különbség az, hogy Reimannék közel sem voltak olyanok, mint Liam Neeson a filmben, illetve náluk nem zsidó emberek, hanem főleg orosz és kelet-európai civilek és francia hadifoglyok dolgoztak.
A Bild beszámolója szerint a női munkásoknak Kelet-Európából sokszor meztelenül kellett állniuk a barakkokban, akik ezt visszautasították, azokat szexuálisan zaklatták. Sokukat ütötték, rúgták, köztük egy orosz nőt, akik a gyártulajdonosok villáját takarította.
Német történészek szerint ezzel a Reimannék az átlagosnál jóval nagyobb mértékben részt vettek a kizsákmányolásban. Az gyakori volt abban az időben, hogy német vállalatok kényszermunkát alkalmaztak, az azonban már kevésbé, hogy a gyárvezetők személyesen is érintkezzenek a kényszermunkásokkal. Márpedig Reimannék esetében ez történt, sőt, nem csak a gyárukban, hanem a saját otthonukban is használtak kényszermunkaerőt, például takarításra. És legalábbis elnézték, de talán részt is vettek a bántalmazásokban.
Az is kiderült, hogy a két Reimann már Hitler hatalomra kerülése előtt a náci párt tagja volt, pénzzel is segítették az SS-t,
ifjabb Albert Reimann pedig levélben bizonygatta Heinrich Himmlernek, hogy ők bizony “tiszta, árja család” és feltétel nélkül hisznek a fajelméletben.
Még a ludwigshafeni polgármesternek is írt egyszer egy levelet, amiben arra panaszkodott, hogy a francia hadifoglyok nem dolgoznak elég keményen.
Túl későn jött a beismerés
A Bild szerint 1943-ra a Reimann-cég dolgozóinak egyharmada kényszermunkás volt, ez közel 175 embert jelentett. Ezzel a vállalat igazából kispályásnak számított a német iparban. A Daimler egyedül 40 ezer kényszermunkást foglalkoztatott, a Volkswagen 12 ezret. A BMW, az Audi, a Siemens, mind részei voltak a náci hadigépezetnek, és kormánymegbízásokat teljesítve dolgoztattak és zsákmányoltak ki embereket. A Hugo Boss-nak köszönhető például a híres, fekete SS-egyenruha.
Ezek a cégek azonban, többé-kevésbé már évekkel vagy évtizedekkel ezelőtt szembenéztek a náci múltjukkal. Bocsánatot kértek, kiállításokat szenteltek a témának, és nem kevés pénzt adományoztak annak az alapnak, amit a német kormány hozott létre 2000-ben az áldozatok kompenzációjára.
Persze, kérdés, hogy ez elég-e. Ezek a cégek rengeteg pénzt kerestek akkor, amikor a náci párt megrendelésére fegyvereket, motorokat és egyéb felszerelést szállítottak a német hadseregnek a második világháború során, miközben a – némely esetben koncentrációs táborokból érkező – munkásaikat kizsákmányolták. Közben a cégvezetők közül többen is szoros kapcsolatot ápoltak a náci rezsimmel, például Günther Quandt, a BMW későbbi résztulajdonosának az apja, vagy Ferdinand Porsche.
Van cég, amelyik azzal árnyalja a történteket, hogy abban az időben ez általános jelenség volt. A BMW szóvivője, Stefan Behr 2006-ban, a cég 100-ik születésnapja alkalmából azzal érvelt, hogy a munkásaikat besorozták a hadseregbe, valahogy pedig fenn kellett tartani a termelést, mert megkövetelték tőlük, ezért szükség volt a kényszermunkaerőre. Szerinte nagyon nehéz ma világosan látni, meddig tartott akkoriban a vállalatvezetők döntési szabadsága. De hangsúlyozta, hogy ez nem mentség, a cég pedig ma már egyáltalán nem söpri az asztal alá a múltját, a müncheni BMW-múzeumban ezt minden látogatás során hangsúlyozzák. És igen, a cég rengeteg pénzt csinált a náci érában, de szerinte ennek a gazdagságnak a nagy része eltűnt a világháború utáni jóvátétel során, amikor a gyárakat lekapcsolták, a gépeket elvitték. “A BMW ma ennek ellenére létezik – és nem emiatt” – mondta.
Reimannék esete azonban még ennyire sem árnyalt. Apa és fia elkötelezett nácik voltak, és még Peter Harf is azt mondta róluk, hogy bűnösök, akiknek börtönben lett volna a helyük. Mégsem vonták felelősségre őket sohasem, és hiába igyekszik most a család megbánást tanúsítani, a helyzet az, hogy ezzel kissé elkéstek.
A világháborúnak több mint 70 éve vége. Azok, akiknek jelentett volna valamit a bocsánatkérés és a megbánás, jórészt már halottak, de ha még élnek is, már bőven 90 év fölött vannak.
A rosszindulatú olvasat szerint a család valójában elég sokáig halogatta, hogy szembenézzen a múltjával. 2018-ban a család megvásárolta a JAB Holdingon keresztül a Pret A Manger nevű brit szendvicsmárkát, amelynek az alapítója történetesen egy zsidó üzletember volt, Jeffrey Hyman, aki épp előtte egy évvel halt meg.
Hyman nővére a felvásárlás után azt nyilatkozta, nagyon nem örül, hogy olyanok vették meg a bátyja cégét, akikről tudni, hogy a nácikkal együttműködve profitáltak a kényszermunkából.
A család ekkor azt nyilatkozta, hogy az a felmenőik régi vállalata volt, amely a kényszermunkából profitált, az ő mostani vállalatuk pedig, a JAB, amelyik felvásárolta az étteremláncot, már egy teljesen másik cég, a gazdagságuk pedig a háború utánról származik. Így ez lényegében nem az ő ügyük.
Ez alig pár hónappal azelőtt történt, hogy az általuk megbízott történész felvilágosította volna őket arról, hogy az apjuknak és a nagyapjuknak közvetlen felelősségük is volt a történtekben, és nem csupán az általuk irányított cég, hanem személyesen ők is kihasználták és bántalmazták a munkásaikat.
A családtagok személyesen egyelőre még nem szólaltak meg az ügyben. Ahogy az elmúlt években mindig, most is a vállalatuk menedzsmentje kommunikál a nyilvánossággal. Ez alatt jelen esetben a topmenedzser Peter Harfot kell érteni. Ő elmondta, hogy a család kész 10 millió eurót adományozni egy segélyszervezetnek, amit később fognak megnevezni. Hozzátette, hogy amint a történész kész lesz a teljes jelentésével, azt nyilvánosságra fogják hozni.
“A teljes igazságot ki kell tenni az asztalra” – mondta.