Pedig az első világháborút megelőző fél században talán éppen Londonban és Párizsban sem született több nagy gondolat és korszakos mű, mint Bécsben. A császárváros rangját persze az is biztosította, hogy egy olyan állam fővárosa lehetett, amely még éppen nagyhatalomként indította el az első világháborút, de Bécs ekkor már inkább szellemi világfőváros volt, és nem politikai. Hatalmas, forradalmi koponyák siettek el egymás mellett a Ringstrassén, legtöbbször anélkül, hogy akár csak biccentettek volna egymásnak. Annyi zseni élt abban a városban, hogy nem is ismerhették egymást. Freud kanapéja, az első pszichoanalitikai kísérletek helye sétatávolságra volt azoktól az íróasztaloktól, amelyek mellett Mahler és Schönberg az atonális – voltaképpen a modern – zenét, Wittgenstein pedig egy radikálisan új nyelvfilozófiát dolgozott ki. A környékbeli utcákban mutatta be festményeit Klimt és Kokoschka, miközben néhány sarokkal arrébb épültek Otto Wagner szecessziós házai, amelyek nélkül elképzelhetetlenül más lett volna a 20. századi művészet. Ehhez a szédülethez hasonló, amit a bécsi egyetem művészettörténészei műveltek saját kutatási területükön. Eredményeik nélkül a 20. századi művészettörténet is elképzelhetetlenül más lett volna, ha egyáltalán lett volna.
Figyelem! Az alábbi, a cikkhez hozzáfűzött hozzászólások nem az eszakhirnok.com nézeteit tükrözik. Mi a hírt/eseményt közöljük, a kommenteket nem tudjuk befolyásolni - azok az olvasók személyes véleményét tartalmazzák.