Később a Holnapban
egy szerkesztőgárda főszerkesztője lehettem, éppen idén, egyszerre kaptak Kossuth-díjat a szerkesztőtársaim, Csiszár Imre színházrendező és Selmeczi György zeneszerző-zongoraművész. Kishonthy Zsolt képzőművésszel négyesben alkottuk a szerkesztőséget. Pályafutásom második periódusa – immár 12 éve – a Műúthoz kötődik, ahol a kritikarovatot szerkesztettem. És éppen év elején adtam át a rovatot Vásári Melinda kolléganőmnek, én pedig a lapnál maradva felelős szerkesztője lettem a nyomtatott lapnak és a Műút portálnak, valamint a művészet rovatot viszem tovább. Talán ennek a 30 éves folyamatnak is értékelése ez a díj.
Zelei Dávid irodalomkritikus, a díjat odaítélő kuratórium egyik tagja a Litera folyóiratban így írt önről: „Ha valami előre nem látható fordulat következtében a kislányom miskolci folyóiratnak szeretne majd öltözni az óvodás farsangon, Jenei László-maszkokat vagdosunk majd neki a feleségemmel; nevezett férfiú ugyanis egylényegű az avasalji periodikák elmúlt harminc évével.” Találónak érzi ezeket a sorokat?
Humoros, ugyanakkor nagyon mélyen ül ez a megállapítás. Írtam is neki megilletődötten, hogy megtisztelő, mert ahol az ő családja van, a mély belső rétegben még engem is lát. Ez a laudáció is azt kívánja éreztetni, hogy szerkesztőnek lenni életforma, csak így lehet csinálni. Ezzel egyet kell értenem, de hozzá kell tennem, hogy sajnos. Mert ez a 30 év nem múlt el úgy, hogy ne kelljen áldozatról, áldozatkészségről beszélni nemcsak a magam, hanem a családom részéről is. Nem volt hétvége, ünnep. Mindig meggyőzöm magam, hogy megérte. Roppant időigényes, ha az ember komolyan veszi a feladatát. Lehetne alibizni, azt mondani, hogy elolvastam a könyveket, lehetne intuíciók alapján szerkeszteni, de mindent el kell olvasni, és nagyon sok rossz könyv is van.