A környezetvédelmi ügyekben jeleskedő EP-képviselő, Jávor Benedek mutatott rá arra, hogy „statisztikák szerint a magyarok döntő többsége megfelelő minőségű vizet iszik, a minőséget ugyanakkor a szolgáltatónál mérik – így az adatokban nem szerepel, hogy a lakosság jelentős részéhez a már betiltott, egészségre ártalmas ólomcsöveken át jut el a víz –, a külterületeken élők és a legszegényebb rétegek pedig sokszor egyáltalán nem kapnak vezetékes vizet, az ő fogyasztásuk nem szerepel a statisztikákban”.
Az uniós számvevőszék jelentéséről, amelyben elhangzik, hogy a vízminőség-javításra kapott százmilliárdos nagyságrendű támogatások ellenére még mindig ihatatlan a víz Magyarország 66 vízellátási körzetében, a Népszava számolt be tavaly júniusban.
„Magyarország azt vállalta, hogy ahol a bór, fluorid, a nitrit, az ammónium és az arzén koncentrációja magasabb az egészségügyi határértéknél (ez főként Bács-Kiskun, Békés, Hajdú-Bihar, Jász-Nagykun és Csongrád megyét érinti), ott műszaki beavatkozással javít a helyzeten. A valóságban annyi történt, hogy a programra szánt uniós forrásokat mind felhasználtuk, sőt azokat a kormány költségvetési keretből még ki is egészítette, ám amit építettek, az rendre drágább lett, és a tervezettnél kevesebb embert ért el” – írta a lap.
Az NNK legfrissebb, 2017-es adatokra támaszkodó vízminőségi jelentésében (ahogy Vargha Márta friss írásában) ráadásul még nincs szó a mikroműanyag-szennyezésről, pedig egy nagyszabású, 2017 szeptemberében ismertetett kutatás szerint az Európában vett csapvízminták 72 százalékában feltűntek az új típusú szennyezők – ami még mindig sehol sincs az USA-ban mért 94 százalékhoz képest. A mikroműanyag-szemcsék jelenlétét nemrég a magyar folyókban is felmérték (van bennük bőven), de azoknak az élő szervezetre gyakorolt pontos hatását egyelőre nem ismerik a tudósok – a tengeri állatokból kiindulva sok jót nem jelenthetnek számunkra sem.