Pár évtizede,
amikor éhes volt az ember, kiment a kertbe, vagy a spájzba, szakított magának paradicsomot, padlizsánt, felbontott egy befőttet, és jóízű, egészséges ételt evett. Ma ugyanezt a fél világon keresztülutaztatva műanyag dobozban, zacskóban adják, hogy elfogyasztásának röpke percei után a funkcióját vesztett csomagolóanyag örökös környezeti teherré váljon, ellepve a tájat, erdőket, tengereket, százszámra pusztulásra ítélve állatfajokat.
Amióta az emberiség fennáll, az evésnek ilyen felfokozott, túlfinomodott rokokó fülledtségű kultusza, amilyen mára kivirágzott, soha nem volt. Soha! Mindközül tán ez a haláltánc legszimptomatikusabb kísérőjelensége. Nem azért eszünk, mert ennünk kell, mert éhesek vagyunk, mert szeretjük a jó ízeket, mert a tál köré gyűlik a család, hanem mert… Eszünk, hogy sokmillió Brillat Savarin-ként beszélhessünk, írhassunk, tudósíthassunk róla, szocializálhassunk a kaja körül. Az evés nem önmaga többé, hanem azon túlmutató jelkép. Az emberiség pervertálódásának szimbóluma. Ami ma a világban a kajálós tévéshow-k százezreivel, sporteseményhez hasonló alkalmakon magas polcra tett séfekkel, a kajára telepedő reklámiparral, tartósítószerekkel, állományjavítókkal és más hazug rafinériákkal zajló ételmérgezéssel, médiasztár szakácsokkal, a világ valamennyi konyhájának keresztül-kasul fuzionálásával történik, a téboly maga. Aki a békeidők hőse volt a nyolcvanas években, a Forma1 pilóta, a teniszbajnok, a filmsztár, az ma a mesterszakács és a gasztroblogger instasztár. Legalább akkora ismertsége, megbecsültsége, bankszámlája van.
És mindez életveszélyes is.