Egyszer meghalt
az óram és akkor nagyon szomorú meg ideges voltam, de aztán a célban megszerelték. Sok versenyben az a jó amikor átfutsz a célon és vége, lehet róla posztolni és a szenvedések alól fel vagy oldozva de ebben az esetben a leghelytállóbb kifejesés az volna hogy az út maga a cél, és ez a 220 kmes kis karika már szinte pont annyira az otthonunk, mint a miskolci ház ahol felnőttem, mert ismerem majdnem minden kanyarát és titkát, tudom hogy hol ájultam el majdnem, mert leesett a vércukrom, hol osztják az ingyen kávét és hol ittak anyáék sört amikor először kerültünk biciklivel és hol estem hatalmasat gördeszkával mikor azzal kerültük meg, és ismerem minden emelkedőjét a felvidéknek és minden repedését a déli partnak, tudom hol brekegnek a békák éjszaka és hajnalban és hogy hol futottam teljesen magamtól egy félmaratont (ott ahol nagyon jó pesztós lepényt ettem valamikor máskor) és amikor futás után nincs más lehetőséged csak a csapattársaid közé préselődni a kocsiban és valami szundítás és mélyalvás közötti fázist képviselni (váltakozó) akkor éppen sokszor szar, de aztán meg nagyon jó itthon.