Imádta a repülést
, háza kertjéből a ferihegyi gépek zúgását hallgatta Magyari Béla, a 68 éves korában elhunyt űrhajós. Bár nem járt a kozmoszban, nem ez bántotta leginkább, hanem az, hogy az ország megfeledkezett a 80-as évek ünnepelt légiezredeséről.
Budapest szélén, csendes környéken, egy hatalmas, kétszintes családi házban lakott a napokban elhunyt űrhajós. A környék közel sem egy budai villanegyed, egyszerű, kisvárosi házak sorakoznak itt, közvetlenül a Ferihegyre induló vagy érkező repülők alatt. Már kívülről is látszik, nem volt feltétlenül jövedelmező nyugdíjas űrhajósnak lenni, bár a ház és környéke rendezett, ám gyanúsan csendes.
Magyari özvegyét nem találtuk otthon, a szomszédok szerint ugyanis nem elég, hogy elvesztette férjét, édesanyja, vagyis Magyari anyósa is súlyos beteg, kórházban ápolják. A környékbeliektől megtudtuk, a házat jó ideje árulták már, sőt, a postás szerint alig pár nappal Magyari halála előtt sikerült is eladni, a házban lévő tárgyak nagy részét is kipakolták már.
– Az utóbbi egy hónapban már nagyon rossz állapotban volt Béla, pedig korábban sokat beszélt. Szeretett mesélni azokról az időkről, és rengeteg fényképet, emléket tartott a házban. Az utóbbi időben viszont már menni is alig bírt – mondta a környék postása ottjártunkkor.
Persze mindenkit az érdekelt legjobban, hogyan lett Magyari Béla örökre a második, és így az, aki ugyan bármikor beugorhatott volna Farkas Bertalan helyére, ez végül sosem történt meg.
– Nagyon sokszor és sokat, akár órákat beszélgettünk. Körülbelül húsz éve itt lakott már a család. Nekem el merte mondani azt is, amiről sosem beszélhetett, hogy miért nem ő ment fel az űrbe.
Az egész csupán egy rokoni szálon múlott. Az döntött, hogy a szovjet űrhajós, Valerij Kubaszov nagybátyja volt a kilövőállomás vezetője. Kubaszov párja pedig Farkas volt, cseréről szó sem lehetett. Ők utaztak, Béla és társa maradt a tartalék – mondta a Borsnak Berecz József, akivel szoros barátságot ápolt az egykori űrhajós.
A Magyar Nemzetnek rendkívül csalódott interjút adott 2009-ben. Leginkább azt fájlalta, hogy a rendszerváltás után elfelejtették, doktori címe ellenére kitették kutatói állásából, szívizomgyulladása miatt pedig már nem ülhetett vadászgépre. Ötvenegy évesen küldték nyugdíjba, ami – ahogy fogalmazott – talajvesztést jelentett a számára. Feleslegesnek tartotta magát, aki nyugdíjaséveiben még az illatszerügynökösködéssel is megpróbálkozott.
– Nem hívnak sehová, de nem is mennék el. Pedig a rendezvényeken jogom lenne felvenni még az ezredesi egyenruhámat is. Persze fel sem jönne rám – tette hozzá önkritikusan a kilenc évvel ezelőtti interjúban.