Egy zuhany, ebéd és sok-sok hengerezés után vissza is indultam Miskolcra…

 

Sosem gondoltam volna, hogy amikor 2012-ben beregisztrálok twitterre azzal az egyetlen és határozozott elképzeléssel hogy majd Emma Watsonnak írogatok az unokatesóm által angolra fordított, helyenként talán kicsit követelzőző üzeneteket, azzal egy olyan élményt alapozok meg, ami nagyon-nagyon meghatározó lesz számomra később. Az az élmény, hogy az interneten összeszedett emberekkel futhatok egy számomra hatalmas mérföldkövet, olyan volt, amit nehéz megfogalmazni. Sokszor érzem itthon, ebben a városban, vagy néhány közösségben ahova járok, hogy ezek nem az én embereim, nem vagyok ide való, mert mások vagyunk, máshogy gondolkodunk és máshogy élünk. Nyilván ez nem egy összeegyeztethetetlen kapcsolatrendszer, viszont sokszor elrontja a kedvem, pont a Szénás előtt is hihetetlenül felbosszantot egy vita amibe keveredtem, és ilyenkor mindig úgy érzem, hogy talán sosem kerülök olyan emberek közé, akikkel megtalálnám a közös hangot. Ez a hosszú futás megcáfolta ezt a félelmemet és bebizonyította: sok jó ember van, csak nem mindig ott ahol én. 

 

Szóval március utolsó vasárnapján megindult a csapat, bár én már előző este felkeveredtem Solymárra. Másik hatalmas élményem, hogy nem csak a twitteres csapat állt fenomenális emberekből, hanem az család is, amelyiknél megszálltam. Mióta édesanyám a Debreceni Egyetemen végzi a pszihó szakot, azóta sok új spant szedett össze, így az egyik barátjánál és az ő családjánál tudtam aludni. Szavakkal nem tudom kifejezni, mennyire megszerettem őket ebben a napban, amíg náluk votam. Elképesztő kedves és hihetetlen intelligens emberek, rengeteget nevettünk, és mivel nagy ámulás övezte a futásomat, így mindenben is igyekeztek segíteni, kívánni se tudtam volna jobb ellátást és segítséget. Amikor a futás végén kijöttek a célba, annak is annyira örültem, nagyon jól esett a támogatás és a jelenlétük, egyszerűen csodálatos emberek. 

 

És akkor a Szénás-körről: ez egy 31 km hosszú karika, van benne 895 méter szint, meg kell mászni pár hegyet és közben az út melletti QR kódokat leolvasva regisztrálod magad, hogy minden ponton voltál és tényleg teljesítetted a kört. Tudtam már ősszel is, hogy sok lesz nekem ez a 31, de igyekeztem becsülettel készülni: ősszel és télen még futottam rengeteget terepen a közösségi futásoknak hála, gyűjtöttem a szintet és igyekeztem úgy általában is sokat futni, de egy januári deréksérülés derékba törte (heheh) a karrieremet egy időre, gyógytornászhoz jártam és imádkoztam, hogy legalább valamennyire rendbejöjjön a testem, hogy fájdalom nélkül mozoghassak. Szerencsére ez meg is valósult, a sok nyújtásnak, hengerezésnek és pihenésnek hála azóta is sérülésmentes vagyok és minden összeállt ahhoz, hogy egy jót futhassak. Mondjuk a teljesítés előtti hétvégén még vágtam magam alatt a fát egy kicsit, mert a családdal a Magas-Tátrába utaztunk snowboardozni, és mivel én nem nagyon tudok snowboardozni, figyelnem kellett, hogy nehogy rosszul essek és kitörjem például a lábam. Törött lábbal ugyanis nem lehet futni ugyebár. Szerencsére az égiek vigyáztak rám, és nem is terhelődött meg a lábam, így szabad volt a pálya a teljesítéshez. 

Szombat délután indultam Budapestre, majd anya egyetemi barátja vett fel a Keletiben és egy igzalmas autós vároznézéssel kiegészített út után kiértünk ebbe a kis aranyos sváb faluba, Solymárra. Egy nagyon-nagyon finom (és vega!!) vacsora után le is feküdtem, de aznap éjszaka az izgalom miatt többször felkeltem, és bár csak 7 körül kellett kelnem, már 6-tól nem tudtam visszaaludni. Gyors reggelivel és egy adag magnéziummal később el is indultam a Templom térre, ahol találkoztam azokkal az emberekkel, akikket azelőtt csak az interneten láttam és fogalmam sem volt, hogy kivágják-e a vesémet és elpasszolják a román szervpiacon, vagy csak futunk egy jót és aztán fagyizunk. Szerencsémre a második verzió valósult meg, és gyors beszélgetés és QR kód olvasás után már neki is indultunk a körnek.

A négyes bandánkból a 2 srác (Péter és Zoli) hatalmas ultrafutók, így nekik ez csak egy casual vasánapi hosszú szaladás volt, míg Verával nekünk ez volt az első ilyen hosszú távunk, úgyhogy mi azért kicsit izgultunk az előttünk álló út miatt. Az elején nekem kicsit felszaladt a pulzusom a tempó miatt, de aztán már nem volt gond, pont annyira húztak minket a fiúk hogy mennünk kellett, de nem futottuk el. Az emelkedőket szinte kivétel nélkül meggyalogoltuk, így nem fáradtunk ki rögtön a pálya elején, de az egyeneseket és a leejtőket kényelmesen megfutottuk, számolva azzal, hogy sokáig leszünk kint, nem kell elrohanni. A beszélgetős tempó mellett így volt tér rengeteg témát megvitatni, nagyon jó érzés volt ilyen fantasztikus emberekkel beszélgetni, olyan érzés volt, mintha ebben a közösségben lennék otthon a legjobban. Közben leértünk az első pontra, ami 8 kmnél volt Remeteszőlősön, itt volt szerencsére kút is. Mivel napközben egyre melegebb lett, jó volt, hogy több vízvételi lehetőség is volt a körön, és nem kellett 26 literes camelbaggel futni. Gyors kódolvasás után szaladtunk is ki a faluból, egyenesen fel a Nagy-Kopasz hegyre, ami amúgy egy gyönyörű hely volt. Ekkor jártunk 15 kilinél, itt be is toltam egy fél Mars szeletet meg nyújtottunk pár percig, én teljesen jól voltam, frissen vágtunk neki a következő szakasznak. Itt egy hosszabb szakasz jött, 10 kmen keresztül nem volt pont, így mentünk határozottan és csak Nagykovácsiban álltunk meg vízért egy kék kútnál. Ez volt kb 21k körül, itt volt egy kisebb mélypontom, kezdett fáradni a lábam és egy hosszú emelkedő következett: fel a Nagy-Szénásra. Ez mászás nagyon vicces volt, Verával végig szentségeltünk és csak néztük a srácokat ahogy húznak el mellettünk és úgy mennek fel a hegyre, mint akinek nincs egy kellemes terep félmaraton már a lábában. A csúcson 360 fokos panoráma várt, csináltattunk egy túrázó csapattal egy képet magunkról majd neki is vágtunk a lefelének, mondjuk ott volt pár perc, amíg keresgélni kellett a kódot, de végül az is meglett. Az utolsó 6 nagyon szenvedős volt, annyira égett a lábam már akkor, hogy a lefelét is nehezemre esett megfutni.

Egy dolog, amire nem gondoltam szintén megszivatott: én nem szoktam se izóval, se sóval futni, de ilyen hosszú táv és erőteljes izzadás után lefele begörcsölt többször a combom, pedig ez velem még sosem fordult elő. Lefele technikás szakasz is volt, meg jól futható részek is, de akkor ez valahogy nem okozott nagy örömöt, csak a végét kívántam az egésznek. Solymárra befutva még kalandozni kellett kicsit a házak alatt, itt volt egy leejtő is amin nagyon megfájdult a térdem, de amikor ráfordultunk a Művelődési ház utcájára akkor azért áttértem a keresztény vallásra, és hálát adtam az összes istennek, hogy ez az utolsó 300 méter is eljött. Leolvasva az utolsó kódot küldte is a rendszer az emailt, 4:21 alatt teljesítettük a kört. A mámor szó jellemezné a legjobban azt amit éreztem, fel is hívtam anyát hogy szóljak, hogy végeztem, bár otthon végig követett a csalad az online rendszernek köszönhetően. Átmentünk a Mandula kávézóba és miközben fagyiztunk és próbáltuk kinyújtani magunkból ezt a sok kilométert, meg is érkezett a szervező és átadta az érmeket meg lőtt egy remek képet rólunk (meg csepegtetett pár izgalmas infót az azóta már megjelent Bükkös körről, ami a Szénás testvérköre lett). Mivel a szallásadóim is megérkeztek, válottunk még pár szót a twittercrewval, mindenki elindult a maga útján haza. Én , és itt véget is ért ez a hatalmas kaland, ami olyan mélyen megérintett és motivált, hogy azóta is ódákat zengek róla és mindig örömmel gonolok rá. Olyan fantasztikus emberekkel hozott össze az a hétvége, hogy alig tudom elégszer hangoztatni, és hihetetlen szencsésnek érzem magam, amiért volt erre lehetőségem. Felkészül a Rókás és a Medvés kör, addig is pedig sokat twitterezek és még többet futok.

ez volt a felszerelesem, mondjuk kevesebb csokit és kis izót vihettem volna