Az én időmben
még nem pénzért játszottunk: imádtam ezt a játékot, és nem az anyagiak vonzottak. Volt egy állásom a Vasgyárban, reggel 6-ra bejártam a munkahelyemre, és sokszor nyolc órát ott töltöttem. Hivatalosan napi négy óra munkaidő-kedvezmény járt nekem mint válogatottnak. Eleinte csak napi egy edzésem volt, más dolgom pedig nem akadt. Kicsit több fizetést kaptam az átlagtól, néha kalóriapénzben részesültem, majd később – miskolci pályafutásom utolsó néhány évében – már meccspénzben is a győzelemért, de ez akkor nem volt meghatározó tétel. A válogatottban sem kaptam hatalmas összegeket, pénz csak a kiemelkedő szereplés után járt. Az 1983-as kontinensbajnokság után emlékszem némileg komolyabb összegre, akkor a kezdő ötös egyforma juttatásban részesült. A mai világban az akkori játéktudásommal és a mostani premizálási rendszerrel milliomos lehetnék.
Miskolcról Sopronba vezetett az útja. Mi ennek a története?
Tizenöt év után, 1988-ban elmentem a DVTK-tól. Már korábban hívtak Sopronba, a magánéletem is úgy alakult, hogy jobbnak láttam, ha máshol kezdek új életet. Akkor, 33 évesen, abban az időben öregként leírt a DVTK akkori vezetősége. Ennek ellenére nem akartak elengedni, kérdéses volt az átigazolásom, pedig aláírt szerződésem soha nem volt. Sopronban még kilenc bajnoki szezont játszottam, csapatukkal magyar bajnok és Duna Kupa-nyertes lettem, nemzetközi kupákban szerepeltem. Negyvenegy éves voltam, amikor a döntőbe jutásért játszottunk a BSE-vel, és mindenki leírt bennünket. Végül öt mérkőzésen úgy maradtunk alul, hogy az utolsó, budapesti meccs szünetében még mi vezettünk több mint 10 ponttal, és azt írták rólam, hogy én voltam a mezőny legjobbja. A vezetőség aztán a fiatalítás mellett döntött, ennek jegyében több játékostól megváltak, így akaratomon kívül a csúcson hagytam abba az aktív játékot. Közben edzősködtem egy évet gyermek fiúcsapatnál, de a kettő együtt nem ment.
https://boon.hu/sport/helyi-sport/japanba-keszul-a-szenior-sportcsillag-3673235/