Soha
nem volt annyira népszerű jógázni, mint ma. A jóga egy-két típusát talán még az is fel tudja sorolni, aki soha a közelébe se jutott annak, hogy nyújtott térde fölött lehajolva elérje a nagylábujját, aki pedig otthonos a témában, ugyanolyan hosszan tudja sorolni a jógastílusokat, mint más a kávék, sörök vagy borok típusait. A jóga-boomot a számok is jól érzékeltetik: míg az iparág 2014-ben 27 milliárd dollárt értglobálisan, 2017-ben már ennek háromszorosát, 80 milliárdot – és messze még a lassulás.
A kereslet tehát megvan, és ennek megfelelően a kínálati részen is megjelentek a jóga elborultabb verziói (igen, olyan világban élünk, ahol létjogosultsága van a sörjógának, a légi jógának, a meztelen jógának, a SUP-jógának vagy a kutyajógának, más néven dogának). A mozgásforma azonban továbbra sem elérhető mindenki számára, a havi bérletek 16–20 ezer forint körül mozognak Budapesten, így sokan vannak, akik nem engedhetik meg maguknak. Az Adnijóga nevű társadalmi vállalkozás ezen próbál segíteni: az a célja, hogy eljuttassa a jógát azoknak, akiknek egyébként nem lenne lehetőségük arra, hogy kipróbálják vagy rendszeresen gyakorolják.
Az Adnijóga ötlete két, teljesen ellentétes hatású önkéntes program hatására jött. Az első helyszíne Nepál volt, ahova Anna rögtön az egyetem után ment, hogy gyerekeket tanítson angolra. „Azt hittem, hogy ha tudok angolul, akkor tanítani is tudom” – jegyzi meg némi öniróniával. Utólag úgy látja, a nepáli néhány hét csupán egotripként szolgált („amikor kvázi önzésből elmegy az ember egy kicsit”), és végül az is kiderült, hogy az általa támogatott szervezet sem volt a szakmaiság csúcsán.
A program végén három következtetést vont le: egy, az ember csak a saját közösségében tud igazi változást elérni; kettő, készségek nélkül nincs értelme önkénteskedni; három, úgy általában a volunturizmus (azaz amikor egy ember utazás közben önkénteskedik is) egy olyan rendszer, ami senkinek sem jó.
„Az önkéntesség, ha az ember jól csinálja, egy nagyon szuper dolog, de ott, Nepálban megfogadtam magamnak, hogy csak akkor fogok újra önkénteskedni, ha nem egy meglévő közösségbe jövök be kívülről megmondani, hogy mi a tuti, és ha úgy érzem, hogy tényleg tudok adni. És nem csak én akarok kapni.”
Az újabb önkéntesség nem váratott magára sokáig, de ezúttal már sokkal tudatosabban szervezett mindent. Nepál után az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságánál (UNHCR) kezdett el dolgozni gyakornokként, mire a program véget ért, megszervezte magának, hogy a görögországi Kiosz szigetén lévő menekülttáborba mehessen. Alaposan utánanézett a fogadó szervezetnek (az Action for Educationnek), átesett egy komoly interjún, és ekkorra már szerzett tapasztalatot abban is, hogyan kell angolt mint idegen nyelvet tanítani.
A menekülttáborra ráadásul azt is nehezen lehetett volna mondani, hogy egy meglévő közösség: „Egy átjárótábornak képzeld el, folyamatosan érkeznek új emberek, visszaküldik őket Törökországba, továbbküldik őket Görögországba.
Van egy állandó mozgás, mindenki totális elszigeteltségben él, maximum a család az egység – magyarázza Anna. – Ez nem egy olyan közösség, aminek már megvannak a hagyományai, a kultúrája, hanem pont egy identitásvesztésben, krízishelyzetben vannak.”
A szigeten volt egy lány, aki zumbát tartott a menekülttáborban élő fiatal nőknek. Miután ő hazautazott, a lányok panaszkodni kezdtek, hogy szívesen mozognának valamit továbbra is. Anna ugyan a vizsgaoktatását leszámítva még soha nem tartott élesben órát, de bedobta a jógaóra ötletét. „Én megtanultam arabul meg fársziul azt, hogy belégzés és kilégzés, ők megtanulták angolul. A jóga lett a közös nyelv.”
A menekülttáborban a nőknek folyamatos készültségben kell lenniük, nem biztonságos például, ha sötétedés után elhagyják a sátrukat vagy a konténerüket. Ez a félelemérzés az első néhány jógaórán meg is látszott, nemhogy a szemüket féltek becsukni, de még hanyatt feküdni is. „Nehéz az embernek a testében létezni egy poszttraumás szindróma közben. A jóga nagyon jó arra, hogy ezt kezeljük, mert odakapcsol téged a jelenbe, a testedhez.”
Anna 2018 elején jött haza, azzal az elhatározással, hogy folytatja, amibe Kiosz szigetén belevágott. Első körben három jótékonysági szervezetet keresett meg, hogy tarthatna-e náluk jógát, az Artemisszió Alapítvány interkulturális közösségéhez, a Mirához, a Bagázs Közhasznú Egyesület női klubjához és a gödöllői családok átmeneti otthonába kezdett el járni. Szinte azonnal elkezdett gondolkozni azon is, hogyan tehetné fenntarthatóvá a projektet. Az az elejétől kezdve világos volt, hogy az órákat nem adományokból szeretné fenntartani, társadalmi vállalkozásban gondolkozott. „Azt szerettem volna, hogy bevonjunk olyan embereket, akiktől anyagi hozzájárulást kérünk ahhoz, hogy jógázzanak. A pénzük arra megy, hogy még egyszer annyi ember jógázhasson, olyanok, akiknek erre egyébként nem lenne lehetőségük.”
https://forbes.hu/uzlet/forbes-adnijoga-kalmar-anna-2019/