És Buddhákkal ellensúlyozza
a Jézusokat. Portré Orsós Jánosról.
Ötévesen találkoztam először fehér emberrel, addig nem jártam a faluban, onnan pláne nem jött ki közénk senki. Pedig a cigánytelep a község egyik utcája, mégis kétszáz év választja el tőle.
Azon a napon óvodába vitt édesanyám, Terike néni fogadott, rácsodálkoztam a szemüvegére, olyat én addig sose láttam. Amikor anyám távozott, próbáltam beszélgetni a többiekkel, de senki nem értette a nyelvet, amit használtam, én pedig a magyart nem értettem.
Meglógtam, senki nem keresett, se aznap, se később, ennyi volt az én ovis karrierem.
A telepen születtem, negyvennégy éve, Baranya megyében, Hidason. Tizennégy vályogviskó sorakozott egymás mellett, a mi kis szoba-konyhánkban kilencen éltünk huszonöt négyzetméteren, mindig a három legkisebb gyerek aludt az ágyban anyánkkal, a többiek a földpadlón, szalmazsákon háltak. Anyukám számára ez is nagy ugrás, a szülei teknővájásból éltek, faluról falura vándorolva kereskedtek; tízen testvérek, mindegyikük más településen jött világra, valahol félúton, zötyögő szekéren. Apukám is jól bánt a fával, komoly tekintélynek örvendett a telepen, hiszen volt négy osztálya és tudott írni, olvasni. Bennünket is ő tanított a betűvetésre, neki is köszönhetjük, hogy egytől egyig kijutottunk a telepről. Igaz, soha, sehol nem éreztem olyan biztonságban magam, mint ott, esténként közös tűz mellett gyűltek össze a családok, mindenki beszámolt a napjáról, a gyerekek, ha elfáradtak, befeküdtek, bealudtak valamelyik felnőtt ölébe. Sose éheztünk, s mindig tiszták voltunk.
Általánosba súlykedvezménnyel vettek fel: húsz kiló volt a minimum, én csak tizenhét kilót nyomtam,
ám édesapám meggyőzte a bizottságot, hogy a három nagyobb testvérem majd segít cipelni helyettem a táskát.
https://24.hu/kozelet/2019/08/19/orsos-janos-ambedkar-miskolc-buddhizmus/