Minthogy 1941. november

4-én születtem, kortársaimhoz hasonlóan a felnőtté érés kezdetén az
1956-os eseményeket és korai minősítésüket – forradalom, ellenforradalom, a későbbieket: népfölkelés,
forradalom és szabadságharc – már meglett férfi ként
éltem meg. 1959 júniusában érettségiztem a budapesti I. István, ma ismét Szent István Gimnáziumban,
és 1965 januárjában kaptam meg középiskolai tanári
oklevelemet az Eötvös Loránd Tudományegyetem
Természettudományi Karán. (Évfolyamtársaim fél
évvel korábban, de én 1964 áprilisában hivatalosan
négy és fél hónapot tölthettem Kanadában élő Édesapámnál, s így államvizsgáimat fél évvel – szintént
hivatalosan – elhalaszthattam.
1972 őszén földrajz-biológia szakos tanárként, és
mint az iskola Természetjáró Szakosztályának vezetője 9. tanévemet kezdtem a
miskolci Földes Ferenc Gimnáziumban. Az 1970-es évek március 15-i ünnepségeit
követő-kísérő – nacionalistának minősített – megmozdulásainak, s gyakran durva
elfojtásainak ideje volt. (Előzmény: a 60-as évek vége felé labdarúgó válogatottunk mérkőzésein Himnuszunk „hivatalos zenéjét” a magyar szurkolók énekükkel
„kísérték”). Az 1970-es évek – egyebek mellett – a létező és leendő – egyetemi és
középiskolás diákság nemzeti öntudatra vergődése és a „Kádár-rendszer” „proletár
nemzetköziségének” jegyében teltek el.
1972 szilvesztere és 1973 első napja Petőfi Sándor születésének 150. évfordulója volt. A „Forradalmi Munkás-Paraszt kormány” tudta, hogy „Petőfi népének”
utódai még nem felejtették el 1956 őszét és az utána való hatalomféltő és bosszúálló megtorlásokat. Az akkori fi atal értelmiség itthon maradt része a harmincas éveiben járt, és nem csak a Szabad Európa adásaiból ismerte a közelmúltat,
többségük saját és szülei tapasztalataiból „válogathatott”. A közép- és felsőoktatás
diákságának java nem énekelte meggyőződéssel a hivatalos ünnepélyek elején
fölállva az Internacionálét; a magyar Himnuszt és a Szózatot egyre inkább.
1972/73 fordulóján a „Hatalom” már készült a következő Március 15-ére. De PeHevesi Attila
67
tőfi Sándor 150. születésnapjáról mégsem lehetett hivatalosan megfeledkezni.
Csakhogy az állami megemlékezések hitelességüket addigra többnyire már elvesztették, az őszinteség már az országos készülődésből is hiányzott. Valamivel
1972 Karácsonya előtt Major Tamás, a közismert színész a Kossuth Rádió egyik
adásában mintegy nyugalomra intve a hazai ifj úságot, fő föladatuknak a fegyelmezett tanulást ajánlotta, mert a „lázongás” nem vezet jóra… Ugyanakkor
a tömegtájékoztatás hírül adta, hogy Petőfi Sándor szülőhelyén, Kiskőrösön a
költő születésének 150. évfordulóján a helybeliek fáklyás fölvonulással fognak
ünnepelni.
„Tanár Úr, és mi itt, Miskolcon nem fogunk csinálni semmit?” – kérdezte
több tanítványom is. Földrajzot és biológiát a „saját” osztályom mellett még legalább négy osztályban tanítottam, és a Természetjáró Szakosztállyal – amelynek
olyan tagjai is voltak, akiket nem – szinte minden hétvégén jártuk a Bükköt,
ritkábban a Tokaji-hegységet, hosszabb szünetekben a Tiszahátat, a Bodrogközt,
sőt Kőszeg-hegyaljára és az Őrségbe is eljutottunk. Országot, növény- és állatvilágot a „valóságban” lehet legjobban megismerni, megszeretni … és persze
egymást is. Így jött a kérdés: „Tanár úr, mi nem ünnepeljük meg Petőfi Sándor
150. születésnapját?”
„Talán igen: Szilveszterkor éjfél előtt háromnegyed 12-kor találkozzunk a Petőfi téren, a Petőfi szobor előtt, hozzon mindenki magával egy szál virágot és egy
szál gyertyát, azokat oda tesszük a szobor talapzatára és amikor éjfélt harangoznak,
meggyújtjuk a gyertyákat, elénekeljük a Himnuszt, aztán Boldog Új Évet kívánunk
egymásnak, és hazamegyünk…”
Valakik – nem tudom, kik – megelőztek minket, amikor a virágokkal és a gyertyákkal odaértünk, a szobor talapzatához már oda volt támasztva egy kemény papírlapra nagybetűvel írva: „Isten éltessen Petőfi Sándor!” (Akkor is sajnáltam, hogy
ez nem nekünk jutott eszünkbe.) És 1973. január havának első órájában mindanynyian hazamentünk.
Hamarosan hallottam, hogy a hivatalos hatóság (vagy valaki más?) fi gyelt ott
minket, és beszámolt rólunk az iskola vezetésének. A Földes Ferenc Gimnázium
akkori igazgatója hamarosan fölrótta nekem, hogy nem kértem engedélyt ehhez a
megemlékezéshez. Igaz. Tudnom kellett-e, hogy ehhez engedély szükséges? Máig
sem tudom.
Amikor 1973 áprilisában „határozatlan időre” szóló tanári tisztségemet fölmondták, annak egyik fő oka az volt, hogy engedély nélkül szerveztem 1972/73 szilveszterére, illetve Újév napjára tanítványaimmal gyertyagyújtást a miskolci Petőfi szobornál. Mint a Földes Ferenc Gimnázium földrajz-biológia szakos tanárának 1965
nyarán nem kellett engedélyt kérnem, hogy a Gimnázium Természetjáró Szakosztályával Csehszlovákián át Lengyelországba mehessünk, 1966-ban az Alacsony-Tátrába, 1970-ben a Liptói-Havasokba. 1969 tavaszán a Földes Ferenc Gimnázium Igazgatóságának jóváhagyásával vittük Zimonyi Zoltán Tanártársammal érettségi előtt
álló osztályomat (IV.h) Erdélybe.
Egyházak és történelem
68 Miskolci Keresztény Szemle  2019/2. (58. szám)
Főleg ezután lettem a „hivatalos körökben” „nacionalista”. Valakik – fogalmam
sincs, hogy kik – elterjesztették, hogy Kolozsvárott tanítványaimat letérdeltettem Mátyás király szobra előtt, 1969-ben. Hát képes lettem volna ilyet akárcsak kitalálni is?
Az 1970-es évek elejétől számos változás történt a Földes Ferenc Gimnázium vezetésében. Új lett az igazgató, a KISZ nevelési igazgatóhelyettes és a párttitkár. És jött
a tananyag-csökkentés „kérdéses” időszaka. Ettől kezdve ezeknek az igénytelenségi
irányzatoknak egyik fő ellenzője lettem. Így az átcserélődött iskolavezetés mellett és
az ún. „új gazdasági mechanizmus” hanyatlása után egyre kevésbé értettem egyet a
gimnázium vezetőségével.
Utószó
78. életévemet élem. Sokan kérdezték – tudva, hogy a Földes Ferenc Gimnáziumból 1973 áprilisában eltávolítottak – ha újra kezdhetnéd a pályádat, hol kezdenéd?
A miskolci Földes Ferenc Gimnáziumban. Azokkal a tanártársaimmal és azokkal a tanítványaimmal, akik az 1964/65-ös tanévben voltak ott. Akik közül már
sokan odafönn tanulnak, és odafönn tanítanak meg gyógyítanak. Mindannyioktól
– az élőktől is – sokat tanultam. 1973 őszétől 1986 szilveszteréig a Magyar Tudományos Akadémia Földrajz Tudományi Kutatóintézetének tudományos munkatársa
voltam. Onnan sem saját akaratomból jöttem el. Rövid ideig a Magyar Nemzeti
Múzeum Természettudományi Részlegének főmunkatársaként, majd a budatétényi
Kempelen Farkas Kísérleti Gimnázium tanáraként dolgoztam. 1990-ben a Miskolci
Bölcsész Egyesület vezetősége fölkért a Földrajz-Környezettani Tanszék megalapítására és vezetésére. (A bűnös visszatér a tetthelyre.) Ott 1994-ig taníthattam, de az
egyesület vezetőségének sem tudtam maradéktalanul megfelelni. Azóta a Miskolci
Egyetem Földrajz-Környezettan Tanszékén – újabb nevén Földrajz-Geoinformatika
Intézetében – tanítok, néhány éve már ingyen és bérmentve, és már leginkább
csak a Bükköt, a Bükkalját meg a Kárpát-medencét járom, többnyire bottal. Afféle
botcsinálta miskolci lettem…

https://minap.hu/sites/default/files/2019-05/szemle_2019_2_szam.pdf