Ha már mítoszokról
beszélt. Beszéljünk az antiszemita mítoszokról! Mit gondol, a 1918-19-et megelőző antiszemitizmus különbözik attól a gyűlölettől, ami végül a zsidótörvényekhez vezetett? Valóban történt egy fordulat ekkor?
Sajnálatosan sokan fogadják el ma is azt a tézist, hogy a magyarság és a magyar zsidóság dualizmuskori jó viszonya azért romlott meg, mert jött Kun Béla, meg a Tanácsköztársaság, ahol a vezetők döntő többsége tényszerűen zsidó származású volt. Egyrészt az antiszemitizmus mérgező búvópatakként a liberális Magyarországon is jelen volt, bár az állam szabadelvűsége nem tolerálta a zsidóellenességet. Az asszimilációs „paktum” – magyarosodás a jogegyenlőségért cserében – látszólag jól sikerült.
1917-ben Vázsonyi Vilmos személyében már olyan zsidó minisztere volt a monarchikus Magyarország utolsó kormányának, aki soha nem tagadta meg zsidóságát. De zsidó származásúak nem csak ellenzéki újságírók lehettek, s nem csupán a bank és a kereskedelem világában érhettek a csúcsra. Az egyetemen, az irodalomban, a közigazgatásban, sőt, a tisztikarban is karriert csinálhattak, igaz, a közös hadsereg magasabb polcain a kikeresztelkedés kötelező volt.
Másrészt a zsidóellenesség jóval 1919-et megelőzően integráns része lett a konzervatív újjászületésnek. Gondoljunk egyébként olyan nagyszabású egyéniségekre, mint Prohászka Ottokár, vagy éppen a fiatal Ravasz László.
A Károlyi korszakhoz meg a Tanácsköztársasághoz odatapad ez a bélyeg, hogy „szabadkőműves zsidó”. Nos, a Monarchia Magyarországának első miniszterelnöke Andrássy Gyula gróf is szabadkőműves volt, az utolsó miniszterelnöke Wekerle Sándor szintén szabadkőműves volt. Egyik se volt zsidó, és Károlyi se volt szabadkőműves, a Károlyi forradalom győzelmekor viszont azonnal menekülnie kellett Vázsonyinak és a rabbi-fiúból lett miniszternek, Szterényi Józsefnek.
De nem csak a politika legfelső szintjét torzítja az előítélet és a cseppet sem ártatlan felejtés. Keveset gondolunk rá, hogy Felvidék területén, főleg az északi és keleti megyékben magyarság és zsidóság egyet jelentett. Nem egy településen a magyarok a zsidók voltak.
1918 őszén ők magyar nemzetőrséget szerveztek, és sokszor fegyveresen álltak ki a területi integritás mellett. Ezzel a bevonuló csehek számoltak is és igyekeztek antiszemita érzéseket kelteni a magyarok és zsidók ellen. A holokauszt gyászfátyolán át nehéz meglátni, de 1918 ősze a magyar-zsidó sorsközösség szép és tragikus pillanata a fenyegetett végeken. Tehát Trianon nagyon fájt zsidónak és magyarnak egyaránt.
Egyáltalán ahhoz, hogy „Szent István Birodalma” működő valóság lehetett a szlovák többségű felvidéki területeken, a mai Kárpátalja városaiban, Munkácson, Nagyszőllősön, az ott élő zsidóság magyar hazafiassága kellett. Ők finanszírozták a helyi magyar kultúra intézményeit és ők is voltak jórészt a fogyasztói.
A történész felelőssége, hogy az emlékezet leegyszerűsítő, sőt, sokszor meghamisító perspektívájából visszatérjünk a kortárs perspektívák sokféleségéhez.
1919 őszén a magyar politika antiszemita fordulatot vett, és ennek az első megnyilvánulása nem a „numerus clausus” volt, hanem az, hogy a Nemzeti Hadseregbe zsidók és szervezett munkások nem léphettek be. Ez Horthy Miklós fővezér 1919 szeptemberében kiadott rendelete volt. Annak ellenére, hogy Szegeden annak az ellenforradalmi tiszti századnak, amely elfoglalta a vörös laktanyát 1919 május 6-án, 22 tisztjéből 20 zsidó volt. A szegedi zsidó hitközség nagylelkű áldozatai nélkül nem lett volna fegyvere a magyar nemzeti gondolatnak 1919 tavaszán, mikor az ország nagy részén a kommün diktatúrája dühöngött.
A történelem csupa lehetőségből áll, csupa elnémult vagy elmúlt jövőből. Lehetett volna a proletárdiktatúra ellen megszervezett ellenforradalmi rendszer egyfajta megújítása annak a konzervatív szabadelvű rendszernek, amit a Monarchia összeomlása maga alá temetett. De nem az úriemberi világ tért vissza az elvtársak rémuralma nyomán, hanem jött a gyilkos antiszemitizmus.
A könyvében írja, hogy 1918-ban nagyszámú galíciai menekült tartózkodott Budapesten. Korábban nyugaton Angliában és az Egyesült Államokban is idegengyűlöletet ébresztett a vallásosabb és szegényebb kelet-európai zsidóság megjelenése. Magyarországon is így történt?
Bizonyosan. Ha egy háború tépte országban megjelennek a menekültek, az mindig társadalmi konfliktusokat okoz. Különösen, ha láthatóak voltak, és a menekült galíciai ortodox zsidó családok százai nagyon is láthatóak voltak: öltözékükben, megjelenésükben, nyelvhasználatukban élesen elkülönültek az asszimilált, budapesti zsidóságtól. Igen, voltak ellenérzések, akár a zsidó származású értelmiségi emberek részéről is.
Ellenben a végóráit élő szabadelvű magyar állam mindent megtett azért, hogy ne forduljanak elő pogromok. Wekerle miniszterelnök 1918 augusztusában levelet intézett az ország összes főispánjához, amelyben nyomatékosan felhívta a figyelmet a felekezeti izgatások megfékezésére.
Akkor térjünk vissza Trianonhoz! Meglehetősen népszerű felvetés, hogy nem következett volna be a feldarabolás, ha Magyarországnak sikerül ütőképes hadsereget felállítania. Ez a legtöbb középiskolás történelem tanár véleménye, de a könyvéből úgy tűnik, hogy ön szerint erre nem volt lehetőség.
Amit elfelejtünk, az az, hogy négy és fél év világháború után voltunk. A magyar parasztság nagy része a fronton vérzett, kifáradt, nem akart senki sem harcolni.
https://neokohn.hu/2019/09/16/hatos-pal-trianon-nagyon-fajt-zsidonak-es-magyarnak-egyarant/