Réka SóczóNekrológ
Reggel hét óra körül értem az irodához. Ködös novemberi reggel volt. Otthon se kutya, se macska, itt meg mindig várt mindenki is. Macska mondjuk pont nem, mert azokat a snacik rendre megették, de Zsazsa, a „budmill” (értsd elkényeztetett pitbull) kutya már reggel ott héderelt az irodai kanapén. Olyan evidens volt, hogy ide nem nyolcra járunk dolgozni és ötkor sem kell feltétlenül haza menni.
Szóval köd volt, meg hideg, már a falevelek is lehullottak a fákról. Ahogy felértem a teraszlépcsőn felsejlett a pongyolás alakod. Meg sem lepődtem az öltözékeden, mint ahogy azon sem, hogy a fagypont közel épp a teraszt mostad fel. Persze Jani papa a hálószobából puffogott, hogy „Kati, minek is csinálod, sose szárad fel, megcsúszol, elesel, hagyd már!”…de hát ezek, mint mindig, csak költői felkiáltások maradtak…
Ahogy beléptem az irodába, a konyhából kiszűrődő rántotta illata és a kádba csobogó víz hangja fogadott, majd persze a felmosó vederrel Te. „Szia édes Cincikén”, köszöntél, két kezedbe fogtad az arcomat és puszit adtál rá. „Isteni rántottákat sütök” – mondtad. „Annyira megkívántam. Ugye nem baj?” Mondjuk, éppen hogy nem égett oda a nagy felmosásban, mint ahogy a fürdővíz is csak azért nem folyt túl, mert Jani papa egy újabb költői felkiáltással elzárta azt. Aztán ezzel a szuper hatkezessel elnavigáltad a reggelt a hivatalos munkakezdésig. Addigra én túl voltam egy két akta ki és behajtogatásán, néhány irat átrendezésén, Te meg egy-két telefonon. Ebbe az egyébként csodás idillbe csak az a fránya bíróság rondított bele, amikor is, szerencsére még nyolcnullanulla előtt kinyitottad a noteszed és bele hasítottad a levegőbe, hogy „Jajjúristen nyolctól Leskónál tárgyalunk! Édesem, szaladj be gyorsan, felperesek vagyunk, alperes nem lesz, nem nyilatkozott, ha lehet kérj bírósági meghagyást, egyébként meg határidőt az alperesire” (régi Pp., csak mondom…) és én már rohantam is. Persze a Meggyesaljáról lehetetlen küldetés kevesebb, mint öt perc alatt a bíróság tűsarokban, így simán lestoppoltan az első autót… de fél kilencre meg volt a meghagyás… Rendeződött pulzusszámmal értem vissza, addigra megérkezett Erzsi mama, akivel két ügy között a komplett őszi nagytakarítást is leszervezted. Hát ilyen volt veled egy átlagos reggel… És aztán pont így folyt tovább a nap, minden nap után egy újabb, kalandosabb, mindig másabb és soha nem szomorúbb.
Pont ilyen voltál. Mint az a ködös, vidám, zsúfolt novemberi reggel.
Három és fél év. Meghatározó három és fél év. Egy meghatározó személyiséggel, egy legszuperebb ügyvéddel, egy tanító principálissal, egy gondoskodó és szerető emberrel. Ezt a három és fél évet kaptam tőled ajándékul és útravalóul. Talán többet, mint amit megérdemeltem a jó sorsomtól, hogy melléd sodort. Csak ígérni tudom, hogy méltó leszek arra a szellemi és emberi hagyatékra, amit tőled megöröklöttem.
Nyugodt a lelkem az elvesztésedben, ha lehet egyáltalán ilyet mondani, mert még életedben megköszönhettem mindazt, amit kaptam tőled, megríkattalak vele, tudtad az én hálámat és összeért a lelkünk. Aztán holnap azzal a belenyugvással kísérlek utolsó utadra, hogy még egy hete megölelgethettelek és kibeszéltünk mindent is.
Úgy mentél el közülünk, ahogy éltél, élettel, tettekkel, tervekkel és feladatokkal tele, vidáman, szépen, kedvesen és sugárzón. És tudom, reggel még fel akartad mosni azt a teraszt…
Ráckövesi Jánosné Dr. Grőb Katalin emlékére.